1028 Budapest Kossuth L. u. 15-17. | Titkárság: 275-7935 | Tanári: 397-4468 |Gazdasági iroda: 275-7938

Egy alkotás létrehozói, de közönsége is, örömmel veszi, ha visszajelzést kaphat a létrejött műről: ha olyan személyek véleményét, tetszését vagy éppen fenntartásait olvashatja, akik komolyan elgondolkodnak az adott művön. Kérdéseket fogalmaznak meg magukban a létrehozás szándékáról és megvalósulásának a hatásáról, jelentéséről.

Így kezdődik az a levél, amelyet elküldtem pár 11. osztályos diáknak, felkérve őket arra, hogy írják meg véleményüket a 12. osztály Bertolt Brecht: A szecsuáni jólélek c. darabjának előadásáról. Olvassátok Lukács Péter és Deli Dániel írását.

A szecsuáni jólélek, vagyis lényegretörőbb címén: Jóembert keresünk.

Mikor Bertolt Brecht 1939-ben megírta ezt a színművet, akkor bizonyára így volt. Jóembert keresni kellett Európa második apokalipszisének kitörőpontján. A mű mára hatását és érvényét megőrizte, csak a hatása és érvénye tompult. Ezt úgy értem, hogy nem olyan feltűnően végzi az ember a „nem jóság”-ot. Mert mitől jó az ember? Attól hogy jót cselekszik. De magával? Nem. Olyat tesz, mely a körülötte élő emberek életét jobbá teszi. Tehát nem Én-ként működik, hanem Mi-ként. Gondolkodni és cselekedni úgy, hogy ne az individuális Én érdekeit szolgálja, hanem az emberek kollektíváját, ez igazából a jóság. Ha valaki magával jót tesz, azt nem vesszük észre, de ha valaki velünk tesz jót, azt már kiszúrjuk.

Erről szól ez az előadás is. A történet főszereplője ennek a kérdésnek esik börtönébe, ami a színdarab végére majdhogynem teljesen felőrli. Eleinte Mi-ként gondolkozik és cselekszik, de belépnek a képbe a személyes problémái is, és döntenie kell. Jót tesz a körülötte lévő emberekkel, az Én tudatát és az Én erősítésére való törekvést elnyomja, Mi-ként gondolkodik, vagyis jót tesz. Meg is kapja az istenek kitűntetését. Jóembert találtunk.

Az istenek elmennek, s ott marad a sok ember, akivel mind jót tett. De az emberek a jót egy idő után természetesnek veszik. Én is, te is, mindenki. Elkezdik kihasználni Sen-Te (így hívják a történetben a főszereplőt) jó cselekedeteit. Egy ideig bírja, de megroppan, és egy alteregója bőrébe bújik, a szigorú nagybácsi bőrébe. (Álszakáll, miegymás). Szigorú nagybácsiként individuális Én-né tompul, s a saját boltját, helyezi középpontba, az emberek megsegítése helyett. Lelkiismerete közbeszól, és ha néhány pillanatra is, de vált a jó emberre, akit kitüntettek az istenek. Az egész történet alatt ezt a viaskodást láthatjuk önérdek és közérdek közt. Majd képbe lép a szerelem, mely a női önmaga megerősítését és a nagybácsi elnyomását kívánja meg Sen-Te-től. Itt a küzdelem eldőlni látszik, az individuum elnyomásra kerül, azonban a nagybácsi, és vele együtt az Én tudat újra felszínre tör. Visszajönnek az istenek, Sen-Te leleplezi alteregóját, s beszédet mond az emberekhez, melyben elmondja, hogy az én-központúságot nem lehet teljesen elnyomni, törődni kell magunkkal is. S nagy közös éneklés és büszke megemlékezés következik arról, hogy kellünk önmagunknak.

A színpadra alkalmazása a történetnek jól sikerült, aki képes elgondolkozni a történet kérdésein, az elmerül benne jó mélyre, s alig veszi észre a mű lassú ritmusát és a szemrevaló hosszt. Aki azonban egy rövid gondolattal lezárja a belső kérdés- és válaszözönt, annak nem egyszerű végigülni az előadás három óráját. A színészek jól hozzák a szerepet, eltekintve néhány, a kelleténél többet és erőszakosabban mutató szereplőtől. A zenékben és a dalokban látszik meg a darab Brechtisége (a színház a színházban, táblák a daloknál, kilépés a cselekményből, a néző felébresztése, hogy figyelj, ez csak illúzió, a kérdés és a te válaszod a lényeg…), melyre néhány szólóéneklés teszi fel a koronát.

Az elmúlt három év legszínvonalasabb 12-es színdarabját láthattuk idén, de ez a történet megválasztásánál el is dőlt. Lehetett volna változtatni néhány dolgon, de ezektől az apró hibáktól eltekintve is remek produkció készült.

Törekedjünk arra, hogy Mi-ként, a közérdek szemével nézzük a dolgokat, mert ha az önérdek konzervatív pontjából tekintünk ki a világba, előtörnek elnyomni kívánt emberi tulajdonságaink, mint ahogy az 1939 tájékán Németországban történt. És történik ma is.

Ha felismerjük, akkor talán le tudjuk győzni.

Lukács Péter

 

A színdarabot kétfajta szereposztásban láttam, az egyik előadás viszont különösen érdekes volt, mivel a főszereplő alakját megosztva játszotta az amúgy is főszerepet alakító két lány. 

Szerintem ez egy nagyon jó megoldás volt a felborult szereposztás korrigálására, mivel érdekesebbé és változatosabbá tette a darabot. Véleményem szerint a rendezés hozta a szokott magas színvonalat, bár számomra a darab nagyon hosszú volt, úgy gondolom, több olyan jelenet is volt, ami lerövidíthető lett volna vagy akár ki is lehetett volna hagyni.

Az osztály jól teljesítette az eléjük állított feladatot, egyesek színészi játéka kifejezetten tetszett, viszont hiányoltam a darabból egy olyan szereplőt, aki kiemelkedik az általa eljátszott karakter révén a többiek közül, és titkon minden néző azt várja, hogy ő kerüljön a színre. A darab végére az egyik Istent játszó diák megközelítette ezt a karaktert, de sajnáltam, hogy csak a színdarab végén jutott neki több szerep. 

A darab pozitívumai közé sorolnám a jó betétdalokat és annak megkoreografálását, valamint a díszletet.

Könnyen lehet, ha nem a kamera mögül nézem végig a darabot, akkor teljesen más véleményt alkotok róla, de így összességében úgy gondolom, az osztály nagyon jól teljesített, kitartó, és kemény munkát végzett, mindent kihozott ebből a darabból, de az összbenyomást számomra kissé lehúzta a darab nyújtottsága. 

Elismerésem mindenkinek, aki munkát fektetett ebbe a darabba, és sok sikert kívánok a jövő évi osztálynak a darab elkészítéséhez... :)

Deli Dániel

Keresés

naptár

További olvasnivaló