Az ötlet 2010-ben fogalmazódott meg. Ebben az időben két roma származású hallgatója is volt a Waldorf Pedagógiai Intézetnek. Ők inspirálták a Tanárképzést, hogy dolgozzon ki olyan pedagógus-továbbképzési programokat, melyek segítségével a roma gyerekeket tanító pedagógusok megismerkedhetnek a Waldorf-pedagógiával. Magyarországon még nem volt erre számottevő kísérlet, de nemzetközi tapasztalatok alapján bízni lehetett a sikerben.
Ezt mozdította elő egy nemzetközi szervezet, a Roma Education Fund, melynek célja, roma gyerekek és fiatalok oktatásának támogatása. Eddig nem volt rá példa, hogy pedagógus-továbbképzést támogattak volna, de felkeltette érdeklődésüket a kezdeményezés újszerűsége, és felvállalták annak anyagi támogatását. Ennek köszönhetően 2012 januárjában megindultak az előkészítő munkálatok.
Elkészült három 30 órás továbbképzés anyaga, melyek bemutatják, hogy a Waldorf-iskolákban hogyan alkalmazzák a művészeteket és a mozgásos tevékenységeket a nevelésben, tanításban. Az együttműködés újszerűségét az adja, hogy a résztvevők a képzési hétvégék között is kapcsolatban maradnak a mentorokkal – Kovács Tamással és Marosváry Péterrel, a Fészek Iskola hetedikeseinek osztálytanítójával. Iskolalátogatások és szakmai beszélgetések segítik a tapasztaltak beillesztését a saját pedagógiai munkájukba.
Kettő, zömében roma gyerekeket tanító iskolával alakult ki szoros kapcsolat az elmúlt évben, a sátai Dr. Ámbédkár Általános Iskolával és a IX. kerületi József Attila Általános Iskolával. Tanáraik nyitottak és lelkesek. Arról számoltak be, hogy nemcsak szakmailag hasznos számukra egy-egy ilyen hétvége, hanem felüdülést is jelent a sok beszélgetés, művészeti foglalkozás és játék. Valódi élményekben van részük, melyek tovább lendítik őket a hétköznapi nehézségeken. A Waldorf-iskolák légköre nagy hatással volt rájuk. Összevetették saját korábbi tapasztalataikkal és érdeklődő kérdések özönét zúdították ránk. Mindezt hallva és látva újra megtanulhatjuk értékelni mindazt a jót, amiben nekünk a mindennapokban részünk lehet.
Smid Anikó
A sátai iskola
Első látogatásunk időpontja adventre esett, ekkor egy hirtelen ötlet merült fel bennünk. Mi lenne, ha érdeklődésünkön kívül ajándékot is vinnénk. Hála az adakozókedveteknek, a rendelkezésre álló rövid idő alatt sok használható ruha és játék gyűlt össze. A hétvégén szorgos kezek közel száz dobozt töltöttek meg. Minden csomagba került ruhanemű, játék. Az ünnepi szalagon, mellyel a dobozokat átkötöttük, celofán-zacskócskában édesség is fityegett. Külön kupacban gyűltek a kislányoknak és kisfiúknak, külön a nagyobb gyermekeknek szánt ajándékok, szintén nemek szerint válogatva. A tanároknak is tudtunk csomagot összeállítani, sőt még az óvoda is kapott könyveket, játékokat. Vasárnap délutánra megtelt a kisbusz az ajándékokkal. Minden készen állt arra, hogy elinduljunk.
Már három órája úton vagyunk amikor, úgy fél hét körül világosodni kezd. A Bükki Nemzeti Park nyugati határán, Szilvásvárad után kezd az útburkolat izgalmassá válni. Besorolva egy útszóró mögé, harminccal döngetünk felfelé. Az út menti tarvágás rönkjei között őzcsapat keres élelmet a havat kaparva. Dermedt településeken döcögünk át. Egy két fázós, buszra váró emberen kívül semmi mozgás. Dédestapolcsánynál az eddiginél is kihaltabb útra kanyarodunk. A „forgalmat” itt már csak a mi autónk jelenti. Nem is bánjuk: nem tudnánk a szembejövő elől hova kitérni.
A terveik szerinti fél nyolcas érkezést tartjuk. Kidőlt, repedt falú, cserepeiktől megfosztott házak. Néhol az ablakokat keretestől mentették ki a romok közül a kerítések újrahasznosítható elemeivel együtt. Az „átkosban”, a szocialista iparosítás idején tizenötezer embernek munkát adó Ózdi Kohászati Művek – 40km-re a falutól – olcsón adott kohósalakot az építkezésekhez, de az alapokba öntött salak nem bírta a vizet, a házak megsüllyedtek, repedtek, összedőltek. Akinek volt biztosítása, vagy lobbiereje, a falu vezetőségénél kapott kárpótlásból már nem az amúgy is gazdaságilag ellehetetlenült környéken (a kohászat megszűnése magával rántotta a megaüzemet kiszolgáló szolgáltatóipart, a bányákat is bezárták, a téesz megszűnt) vett házat. Elmenekült a megélhetést már nem adó térségből. Vajon kik maradtak a faluban??? A nyomor már régen nem etnikum kérdése. Mintha háborús díszletek között járnánk. Csönd és béke van. Mozgolódás egyedül csak az összevont intézményben (kocsma/vegyesbolt) tapasztalható. A falu központjában lévő iskola előtt parkolunk. A szokásos barokk falusi templom mellett szépen felújított, de használaton kívüli kastély. Öregek otthonának tervezték, de ki kívánkozna ide eltemetkezni? A templom másik oldalán az ötvenes években eredetileg is iskolának szánt „szép” szocreál épület, némi műkőbe álmodott klasszicista ornamentikával, melyet igencsak kikezdett már a rendszerektől független idő vasfoga. Kormos ember bújik elő egy alagsori odúból. A fűtő. Most gyújtott be a vegyes tüzelésű kazánba. (Bizony, 11 óráig kabátban ülünk a termekben!) 
Lassan gyülekeznek a gyermekek és a tanárok. Megdöbbenve tapasztaljuk, hogy az iskolában tanulók többsége a szomszédos településről jár a sátai iskolába. Különösen az indította be az „elvándorlást”, amikor tavaly kiderült, hogy az iskolát egy (azóta az egyházak listájáról törölt) egyesület működteti tovább. A teljes tanári kar is (egy kivétellel) kicserélődött. A szülők a kitörés egyetlen útjának a gyermekeik számára a tanulást tartják. A helyi iskola még nem nyerte el a bizalmat. Körbevezetnek minket az iskolában. A tablók, az elmúlt hatvan év relikviái megmaradtak, és az egykori pezsgő életről árulkodnak. A kisebbek vidáman érdeklődve, a kamaszok álmosan, tartózkodva köszönnek, ismerkednek. Szemérmesen nézegetik az ajándékcsomagokkal tömött autót. Lelkesen segítenek a cipekedésben, amikor kiderül, hogy nekik hoztuk az autó tartalmát. A dobozokat, zsákokat egyelőre az igazgatói irodában rakjuk le. Szétosztására két nap múlva, a téli szünet előtti utolsó, a faluban a hitéletet ellátó pap által betanított betlehemes játékkal záruló tanítási napon kerül sor.
A gyermekek a termeikbe szivárognak, a tanárok érkezéséig még kihallatszanak a jellegzetes iskolai zsivajok. Mi a második osztályban, írásórán leszünk vendégek. Mielőtt bekísérjük a fiatal tanár nénit, meglepődve látjuk, hogy az épület ajtaját belülről kulcsra zárják. Mint utóbb kiderül, az érdeklődő vagy inkább különböző okokból reklamáló szülők miatt van szükség rendszeresen erre az óvintézkedésre.
Kovács Tamás
(A program folytatódik, további beszámolókat olvashattok róla hamarosan.)