Iskolánk abba az életkorába ért, amikor végzett diákjaink nemcsak arról adhatnak hírt, hol folytatják tanulmányaikat érettségi után, hanem arról is, mit sikerült megvalósítaniuk abból, amit terveztek, hogyan alakult az életük. Erre utal cikksorozatunk címe is, Waldorf-indulók, amelynek első darabját alább olvashatjátok.
Hegedűs Zoltánt, aki 2005-ben érettségizett Paller Kata osztályában és nemrég vette át a doktori diplomáját, elsősorban arról kérdeztem, mikor kezdett el komolyabban foglalkozni egy-egy tantárggyal, tudományterülettel, és mi motiválta ebben.
Milyen impulzusokat kapott az iskolában ahhoz, ami érdekli, és ami tulajdonképpen mind a mostani pályáját készítette elő. Milyen tudományterülettel foglalkozik pontosan, és miért tartja ezt fontosnak. Hogyan gondol vissza a waldorfos évekre.
Az iskolát 1992 őszén kezdtem, akkor még nem a Waldorfban. A jelentős túljelentkezés miatt az iskola nem tudott mindenkit felvenni, ezért csak egy fél év elteltével, a karácsonyi szünet után kerültem a Waldorfba, amely akkor még a Községház utcában volt. Így fél évet “hagyományos” iskolába (KLÉBI) jártam.
A matematika már alsó tagozatban is nagyon foglalkoztatott, s rengeteg bosszúságot okozott, hogy nem megy mindenkinek olyan gyorsan, mint nekem, ezért nem tudunk a „megfelelő” sebességgel haladni az órákon. Hogy tudásszomjamat mégis kielégíthessem, eljártam magántanárhoz, ahol az iskolai tananyagban nem feltétlenül, vagy nem akkor szereplő témákkal foglalkoztunk. Felső tagozatban azután a matek mellett a fizika volt a másik kedvelt tantárgyam, amelyben akkoriban inkább a minket körülvevő világ egyenletekkel történő leírása, kvantifikálása és nem a kísérletek elvégzése jelentett örömöt. Lenyűgözött, hogy a minket körülvevő jelenségek a legtöbb esetben egy-egy nagyon egyszerű egyenlet segítségével leírhatók, s ezáltal előre meg is jósolhatók.
A felső tagozatban átélt élmények természetesen sokkal élénkebben élnek bennem. A tanórák csakúgy, mint az iskola falain kívül közösen eltöltött idő, a 9.-es mezőgazdasági tábor, amely akkor még Nyíregyházához közel, Apagyon volt, vagy a 10.-es kéthetes erdélyi földmérő és néprajzi kirándulás. A 11.-es szociális munkát Paller Kata remekül választotta meg nekem, bár akkor elég nagy tehernek éreztem a Pető Intézetet, utólag nagyon örülök, hogy ezt is megtapasztaltam. A 12. év igen sűrű volt. Ott volt az éves munka, a színdarab és az olaszországi művészeti tanulmányút. Az osztályunk néhány ember kitartó munkájának gyümölcseként megnyert egy világnyelvpályázatot, s így négy napot Brüsszelben is tölthettünk. Éves munkámat egyébként rendhagyó módon nem egyedül készítettem. A tanári kar némi tanácskozást követően (külföldi eseteket alapul véve) beleegyezett, hogy osztálytársammal és barátommal Kaczvinszky Zsolttal együtt dolgozhassunk, vagyis éves munkánk művészi része egy közös alkotás legyen. Erre korábban nem volt példa az iskola történetében. Végül azt gondolom, hogy ennek mind pozitív, mind negatív oldalait mindketten megtapasztaltuk. A közös munka nagyon élvezetes volt, ugyanakkor a végén nagyon nehéz volt megmutatni azt, melyikünk hogyan járult hozzá az alkotáshoz; nehéz volt az írásos munkánk elválasztása, úgy, hogy közös volt a kiindulópontunk.
Úgy érzem a 12. évet élveztem a legjobban, talán mert ez volt a legaktívabb évünk. A 13. év egyetemekre hajazó lelkületével már egészen más volt, mint a korábbiak. Nekem jól ment a tanulás, ezért ezt is élveztem, de a 12. jobb volt.
Aztán egyszerre csak el kellett dönteni, hogy mi legyen az érettségi után. Ebben nagy segítségemre volt egy egy hónapos nyári munkám, ahol barátommal, Trásy Domonkossal (időközben már dr.) tapasztalhattuk meg a kétkezi munka mibenlétét és a munkások mindennapi életét (semmi rosszat nem állítok itt senkiről, de nekem nem tetszett, amit láttam, én máshogyan képzeltem az életem). Ezek után az lett a kérdés, hová is kellene felvételizni. Fogalmam sem volt, mit is akarok kezdeni az életemmel, s akkoriban azt gondoltam, ez nem jó így, de ma már tudom, hogy teljesen rendben van. Abban bizonyos voltam, hogy matekot és esetleg fizikát szeretnék tanulni. Sass Balázs igen bölcsen meggyőzött, hogy ne csak matematikusnak, hanem fizikusnak is jelentkezzek, mert az mégiscsak kézzel foghatóbb dolgokkal is foglalkozik. Végtére is utólag már látom, hogy igaza volt, és most már örülök is neki, hogy nem vettek fel az elsőnek megjelölt szakra. Így lettem fizikus az ELTÉ-n.
Hogy mit kaptam a Waldorftól, azt nehéz pontosan megmondani, hiszen nem tudok mihez viszonyítani. Azt gondolom, ami a végeredményt illeti, kaptam egy adag kezdeményező készséget és problémamegoldó kreativitást, azonban a legeslegfontosabbnak azt tartom, hogy jól éreztem magam. Persze ehhez az osztályközösség is nagyban hozzájárult, de alapvetően el tudom mondani, hogy szerettem iskolába járni. Akkor is mentem, ha beteg voltam (rendben néha szülői korlátokba ütköztem), nehogy lemaradjak vagy kimaradjak valamiből. Még alsó tagozatban az egyik év végén Kocziha Miklós, osztálytanítóm, összegezve az évet kitért arra is, hogy egy osztálytársunk egyetlen napot sem hiányzott (nem én voltam). Emlékszem, hogy akkor ezt nagyon jónak tartottam és én is akartam magamnak egy ilyen évet. Ez persze csak egy apró momentum, de talán ez is azt mutatja, hogy élveztem az iskolát.
Szóval 2005-ben, az akkori vegyes érettségi rendszerben érettségiztem a PHWI-ben (illetve fizikából az emelt szint miatt máshol). Ősszel már az egyetem padjait koptattam, ami először nagyon könnyű volt, majd a modern fizika begyűrűzésével nagyon nehéz lett. Itt aztán kiderült, hogy nem mindenhol olyan közvetlen a tanár-diák kapcsolat, mint a Waldorfban volt. Ezt először nehéznek éreztem, de később kiderült, hogy csak azt kell meglátni, ki az, aki hajlandó emberként kezelni a diákokat, s velük minden további nélkül tudtam kapcsolatot teremteni, míg sok csoporttársamnak ez nem ment. Ezt a fajta őszinteséget és emberekhez való viszonyulást mindenképpen a Waldorf számlájára írom. Egy konkrét esetben egy professzor keresett diákokat ún. diákköri munkára, és ezt a nála jeles osztályzatot elérő diákokkal meg is osztotta. Én később visszamentem hozzá és mondtam, hogy akkor itt vagyok, s mint kiderült, ezzel elég bátornak számítottam. Nem mellesleg az itt elkezdett munkámat folytatom azóta is.
Az egyetemen anyagtudomány szakirányon végeztem 2010-ben (én még a BSc-MSc bontás előtti évfolyamban tanultam), ami a fizikusnak a mérnöktudományokhoz legközelebb álló ága (legalábbis az ELTÉ-n). Rögtön az egyetem után felvételt nyertem a hároméves doktori (PhD) képzésre. Mivel a korábbi témavezetőm győzött meg a folytatásról, ezért maradtam nála a következő három évben. Nagyon hasznos és jó időszaka volt ez az életemnek, amikor sok tanulás és munka mellett mindig jutott időm a hobbijaimra is: fal-, illetve sziklamászás valamint kerékpár. Utóbbit egyébként szintén az iskolához köthető, Fehér Béla által szervezett nyári bringás táborokban szerettem meg annyira, hogy máig kitart. A PhD-t lényegében 2013 októberében fejeztem be, de a dolgozatom csak később lett kész, és így a védésemre is csak 2014 áprilisában kerülhetett sor. Ezt még egy rakás formaság követte, mígnem idén november elején doktorrá avattak. 2013 novembere óta a stuttgarti Max Planck Institut-ban (ez Németország legnagyobb kutatóintézet-együttese, amely lényegében az egész országot átfogó hálózat) dolgozom posztdoktori ösztöndíjasként. Hogy miért Németország, arról persze rengeteget lehetne mesélni, de röviden álljon itt csak annyi, hogy mindenképpen akartam pár évet külföldön élni tapasztalatszerzés céljából. No meg jelenleg nem olyan sok munkalehetőség van hazánkban a kutatni vágyó fizikusoknak.
Jelenlegi tudományterületem tehát az anyagtudományon belül a fémfizika és az anyagok rácsának hibaszerkezete, valamint, hogy ez mit okoz a használat során, és hogyan lehet jobb tulajdonságú (pl. keményebb, szilárdabb, könnyebb, tartósabb vagy éppen termikusan stabilabb) anyagokat előállítani. Bár az ELTÉ-n javarészt alapkutatással foglalkoztam, itt Németországban kicsit alkalmazás-orientáltabb témákat feszegetünk, amelyek csekély mértékben ugyan, de hozzájárulnak a mindannyiunkat körülvevő szilárd anyagok tulajdonságainak jobb megértéséhez és végső soron a tervezésükhöz is. Az anyagtudomány azon túl, hogy nagyon érdekes kérdéseket vet fel nap mint nap, hozzájárul mindennapjaink jobbá tételéhez a mikro technológiától egészen az autó- vagy repülőalkatrész-gyártásig.
Lassan ismét el kell gondolkoznom, hogyan tovább, ha itt lejár a szerződésem. Egyelőre nem vágyom haza, jól érzem itt magam, ez is egy alternatíva, amit fontolóra kell vennem. Ugyanakkor a család és a barátok túlnyomó részt otthon vannak, s ez azért hazahív.
