Holczer Vera építész
Iskolánk öregdiákja, Kulcsár Gábor osztályába járt, a gimnáziumban Kiss Péter volt az osztálykísérője. Elmondása szerint nagyon szerette őket. Leginkább a stresszmentes évekért hálás a tanárainak. 
Érettségi után egyenes az útja a Műegyetem Építész Karára. Erasmus ösztöndíjjal tanul Párizsban, ahol éppen a fenntarthatóság a trend az építészetben is. Magában egy kicsit átértékeli a fogalmat, és bár kint is befejezhetné az egyetemet, hazajön és hamarosan a Nógrád megyei Magyargéc cigánysorán korrepetálja a gyermekeket, felnőtteket tanít, veteményez, palántáz. Szintén önkéntesként kerül az ormánsági hatvanlelkes Markócra, ahol saját tervei alapján és kétkezi munkájával felújít egy pajtát, közösségi teret teremtve, egyben gazdasági funkcióját is megtartva az épületnek. 2011-ben egyetemi munkásságáért és diplomamunkájának programalkotó, teljességre törekvő szemléletmódjáért megkapja a Magyar Építészek Szövetsége és a Magyar Építész Kamara közös diplomadíját, az egyetem Hauszmann-díját és év végén építészet kategóriában a Junior Príma Díjat.
Hogyan vezetett utad Párizsból Magyargécre?
A szakmát – kint is azt láttam – és engem is nagyon foglalkoztat az ökológia, a fenntarthatóság. Az építészetben ez sokszor a napelemek, a szigetelések és az egyéb öko technológiák alkalmazásánál megreked. Ezek részben nagyon jó dolgok, de a technikai fejlődés által keltett problémákra nem a technikától várom a megoldást. Arra gondoltam, hogy kutatásomat azok között kezdem, akiknek mélyszegénységük okán a legkisebb a károsanyag kibocsájtása, az ökolábnyoma, még ha ez esetleg nem is tudatos. Szociális kiszolgáltatottságuk – sokszor etnikai alapú kirekesztettségük – szintén fenntarthatatlan. Úgy éreztem, sokkal inkább köztük kell keresnem a fenntarthatóságot mint a szélerőművek között. Ezért is választottam diplomamunkám témájául a létminimum kérdését.
Hogyan fogadtak?
Másfél évvel érkezésem előtt már működött ott egy gyerekszegénység elleni országos program, volt ott szociális munkás meg oktatási koordinátor, tehát foglalkoztak már velük, de én közösségépítő, fiatalokkal foglalkozó, művészeti és kézműves dolgokat vittem oda, és a tanulásban segítettem nekik, tanodaszerűen. Ezt a dolgot először nagyon furcsán fogadták, aztán kertészkedtem is, azt is szerettem volna velük közösen, de azt aztán teljesen egyedül csináltam. Egy hónapba telt, mire elfogadták, hogy ott vagyok. Eleinte nagyon értetlenül, kételkedve, sőt ellenségesen viszonyultak hozzám, aztán egyre jobban működött ez az egész.
Mit tapasztaltál a faluban?
A faluban lakó magyarok, de még a falusi cigányok és a cigánysor között is nagy a feszültség. Előítéletek, utálat. Ez egy kb. ezer fős palóc falu, amely két teljesen szeparált részből áll. A falunak az a része, ahol a cigányok is olyan körülmények között laknak, amelyet a magyarok is el tudnak fogadni, a cigánysort teljesen kiközösíti.
Amit én sikernek éltem meg a három és fél hónap alatt, hogy a faluban élő cigányok elkezdtek gondoskodni a soron élő társaikról. A magyarokkal nem is nagyon kerültem kapcsolatba, mert ahova „azok” járnak, az megbélyegzett hely. A kirekesztést, az előítéletet, a gyűlöletet – őszintén szólva – mindkét részről sikerült megértenem. A rasszizmus szót például itt nem használnám, mert az városi jelenség, szerintem. Az itt tapasztalt feszültség nem bőrszín alapján, hanem súlyos szociális konfliktus mentén generálódik, amiből nem tudom, mi lesz még igazán.
Hogyan alakult a markóci munkád?
Markóc is egy elmaradottnak számító térségben van, összesen hatvanan lakják, egy utca az egész. A polgármester szociológusként dolgozott, pécsi és 25 éven keresztül foglalkozott az Ormánságban élő cigányok problémáival. Egy ponton rájött, hogy oda kell költöznie. Amikor megnősült, ebben a faluban telepedett le, gyermekei itt születtek. Egyik ismerősöm ajánlotta, hogy nézzem meg ezt a baranyai falut, Markócot, mert tudok belőle ötletet meríteni. Nagyon tetszett a falu. Nem elsősorban építész szemmel mentem, hanem ehhez a programhoz akartam felkészülni, megnézni egy falu működését, hogy egy szegény faluban ideálisan mit lehet tenni. Markóc élen jár a tenni akarásban. A falu a közmunkaprogramban értelmes munkákat csinált. Fóliasátrat építettek a polgármesteri hivatal telkén, palántáztak, gyümölcsfa iskolát létesítettek az egész falunak. Tíz éve fogadnak önkénteseket a világ minden tájáról.
A polgármester mondta, hogy van ott egy pajta, amelyet építészhallgatókkal akar átterveztetni. Ide szerettek volna egy közösségi teret építeni, amelyre már egy pályázaton nyertek pénzt. Jelentkeztem, hogy szívesen megtervezném. Kiderült, hogy a pajta maga az Ormánság Alapítvány tulajdona, amely ennek a térségnek az újraélesztésén dolgozik. Mivel egészen rossz állapotban volt, az volt a kérdés, hogy érdemes-e megmenteni, vagy kell építeni egy másikat. Lementem egy hónapra, felmértem a pajtát, megrajzoltam, és elkezdtünk rajta gondolkozni, hogy mit lehetne ezzel csinálni. A pajta régen a gazdálkodásnak és a közösségi eseményeknek is tere volt. Mi is valami ilyesmiben gondolkodtunk, hogy megmaradjon mindkét funkciója. Mivel a térségben hagyománya van a gyümölcstermesztésnek, és a polgármester szakmája is agrármérnök, ezért a kertbe egy gyümölcsaszalót találtunk ki, illetve az istálló terébe egy olyan „belső blokkot”, amely vizes blokként és minden szükséges gépészetet magába foglaló elemként lehetővé teszi a régi pajta közösségi térként és közös gyümölcsfeldolgozóként való használatát. Az udvar maga is nyitott közösségi térként funkcionál.
Nagyon jó hónap volt. Megismertem a falut, kertészkedtem velük.
Mit jelent számodra szakmailag ez a díj?
Együtt szoktam nézni a három díjat, amelyeket mostanában kaptam. Az évfo-lyam-társaim azért elégedetlenkedtek, mert terveztem összesen 35 m2 –t, míg más három-ezret, és én erre ugyanúgy komoly díjakat kaptam. Én ebben azt látom,hogy a szakma azt ismeri el, hogy az építészetben más szempontok is fontosak. Nem az építészeti zsenialitásra figyeltek fel, hanem az értékválasztásra. Ez engem is lelkesít és önbecsülést ad a folytatáshoz. Szinte kötelez arra, hogy ezt folytatni kell. Azt amúgy is nehezen tudom elképzelni, hogy ülök egy irodában és vonalakat húzkodok egy számítógépen. A diplomámat is kézzel rajzoltam, amire nagyon büszke vagyok. A díj anyagi része pedig nyújt egy kis alapot, mert az önkéntesség nagyon jó, csak nem biztosítja a megélhetést, nem lehet rá családot alapítani. Szerintem ezt a díjat mint lehetőséget minden fiatalnak meg kellene kapnia. Sok fiatalt érdekelne ez az irány, de egzisztenciális okokból nem tehetik meg, hogy komolyabban foglalkozzanak is vele.
Hogyan tovább?
Az utóbbi időben sok lelkes fiatal dolgozik ilyen önkéntes építőtáborokban, már csak azért is, mert a fiatal építészeknek nincs munkájuk. Pannonhalmán egy gyönyörű kápolnát építettek most nyáron például, ami megkapta a 2011-es év Média Építészeti Díját. Rengeteg ilyen munka és lehetőség volna. Most azon gondolkodunk, hogyan lehetne ebből megélni. Keressük más szakmák képviselőit is. Létesült egy stúdió is, amely hasonló programokra szerveződött.
A szakma elismeréssel fogadta a munkánkat. Ez az egyik lehetséges útja a nehéz helyzetben lévő építészet megújításának.