Az első emlékem, amely igaz, valójában még nem is a Waldorf-iskolához kötődik, egy nyári félelem, hogy esetleg – és ahogy ez teljességgel felfoghatatlannak tűnik -, hogy esetleg mégis a Hunyadi Mátyás Általános Iskolába kellene majd visszamennem ősszel, kisdobosnak többek között. Ezt egyébként, a kisdobosságot mármint, szerettem, azzal együtt persze, hogy ideológiájának hamisságát rögtön felismerve több fórumon is jeleztem, hogy a háborúkban, még ha valamikor így volt is, ma már nem a kisdobosok továbbítják a parancsokat, de mindegy. E felvetésem visszhangtalansága is szerepet játszhatott abban, hogy a második évet befejezve elszántam magamat az iskolaváltásra.
A felvételi vizsga – mint ahogy azt egy nívós oktatási intézménytől el is várja az ember – nehéz volt, felkészültségem ugyanakkor átsegített az akadályokon (rajzolás, éneklés stb.), aminek következtében tanulmányaimat a második év végén – az addig belülről bírált, de akkora már szűknek érzett marxista materializmust odahagyva – a szellemtudományok alapjaira volt szerencsém áthelyezni.
Az új eszmék felvillanyoztak. A tocsogóssá áztatott papíron szétmázolandó, majd a szivaccsal illegálisan bár, de mindenképpen eggyé keverendő alapszínek használatának bölcsességét hamar felismertem, mint ahogyan azt is megértettem, hogy az ecset „lábait” kitörni, és ezáltal a papírt a szőrök fémfoglalatával megkarcolni – pláne kilukasztani – nem tanácsos, mivel száradás után a rajzolatok, a lukak meglehetősen alacsony esztétikai értéket képviselnek.
Ha felidézem e korszak pezsgő szellemi életét, mindenekelőtt azokat az olykor bizony heves vitákat kell megemlítenem, amelyek köztünk, steineriánus fiatalok és a marxizmust éppen odahagyó, ám annak materialista alapjait – és felépítményeit! – megőrizni kívánó kortársaink között pattantak ki. Emlékszem például, milyen nehéz volt a lét által meghatározott tudat otromba védelmezőinek feltárni az euritmia, a furulyatok-horgolás, a zoknikötés stb. (tojásfaragás!) e gondolati korlátok között, lássuk be, valóban nehezen értelmezhető gyakorlatát. Mert hiába állítottuk, hogy az euritmia, a furulyatok-horgolás, a zoknikötés stb. (a tojásfaragás!) nem puszta öncél, vagyis hogy nem azért faragunk tojást, hogy „legyen egy tojásunk” – ez volt egyébként a legnehezebb, s így legszebb példánk -, hanem azért, hogy ezáltal a tojásságról, azon keresztül pedig saját magunkról tudjunk meg valamit, ha ők erre, szellemi alacsonyabb-rendűségük ékes bizonyítékaképpen, a megértés kalandját elhárítva, a válaszadás kockázatát durva élcekkel kerülték el.
Helyzetünk a fővárosba költözéssel sem igen változott, s ha mégis, olykor bizony nem a legmegfelelőbb irányba. Talán mert a családias, vidéki környezet után a nagyvárosi forgatag elidegenített minket egymástól, talán másért, de szellemi mozgalmunk ez idő tájt belső egyensúlyát nem mindig tudta megőrizni, s így a kívülről jövő támadásokkal szemben is védtelenebbé vált. Máig tisztázatlan például, hogy milyen valós érdekek mentén szerveződött az a támadás, amely a média (Waldorf Havi Lap – WaLaHa) támogatását élvezve és kihasználva próbált gáncsot vetni egy – az akkori körülmények között nagy jelentőségű – környezetvédelmi projektnek!
Ugyanitt kell számot vetnem azzal a – talán máig fájó – ténnyel, hogy világra nyitott szellemünk mindent befogadni kívánó mohóságát olykor bizony saját tanáraink sem segítettek jóllakatni. A kifejezett tiltás következményeképpen két legfontosabb – pirotechnikai ill. humánetológiai – kísérletsorozatunkat például minden anyagi és erkölcsi támogatás nélkül, a legnagyobb titokban kellett lefolytatnunk. A következmények nem is maradtak el! A tátongó kommunikációs szakadék (a tanári kar makacs elzárkózása) oda vezetett, hogy leghíresebb eredményeink (mint az „Ezüstpapír+gyufa+villamos”, vagy a Hérakleitosszal vitatkozó „Hányszor csengethetsz be ugyanabba a házba?”) sohasem kerülhettek be a kor tudományos vérkeringésébe.
Kivételek persze e téren is akadtak. Máig emlékszem például arra a szép pillanatra, mikor a tanári kar – talán mert belátta túlkapásait, talán mert így próbált más eredményeink birtokába jutni – engedélyezte a Kornél fedőnevű akció előkészítését és végrehajtását. A helyzet rendkívül kényes volt. Senki sem tudta megjósolni, hogyan fog reagálni a kétmilliós budapesti lakosság, a nagy körültekintéssel elvégzett hatástanulmányok gyakorlatilag semmi biztosat sem tudtak mondani. Leginkább attól féltünk, hogy a hőlégballonjából útnak indított, miniatűr ejtőernyőjével a föld felé közeledő asztronautánk látványa és az ennek nyomán meginduló szóbeszéd pánikot okoz majd a békés lakosság körében. Aggodalmunkat tovább fokozta, hogy méltán híres, ötrészes regény-trilógiájában a világegyetem legfelsőbb uraiként Douglas Adams éppen a fehéregereket jelölte meg. Féltünk, hogy az ejtőernyővel közeledő egér látványa a felkészületlen szemlélőkben saját kicsinységük paródiájaként értelmeződik, aminek következtében – a kísérletet meghiúsítva – esetleg elpusztítják fajtájának e jól képzett, büszke példányát. De nem ez történt. A kísérletet sikerrel végrehajtottuk, szép példáját adva a tanár-diák együttműködés lehetőségének.
Az érettségi és a felvételik – e pezsgő szellemi közegben eltöltött fiatalság után – természetesen semmiféle nehézséget sem jelentettek számunkra. A különböző tárgyak feladatsorai és az agyonismert megoldási lehetőségek már régóta csak a szellemi kikapcsolódás perceiben kerültek elő, a valódi kihívást az jelentette, vajon sikerül-e eljutnunk teljesen új „megközelítési formákhoz”. Egyik legszebb történetünk az az eset, amikor egy szöveges feladatot osztályunk talán legkitűnőbb szelleme a szöveg karaktereinek összegéből kiindulva „oldott meg”. Eljárásának bravúros egyszerűségét, könnyedségét mi sem érzékelteti jobban, mint az a tény, hogy a dolgozatért kapott egyes szám, kiegészítve a feladatban szereplő biciklisták által megtett kilométerek összegével, kiadta az úgynevezett „helyes eredményt”.
Bognár Péter
tizenkilencedikes
(Megjelent az iskolai újság 2008 októberi számában)