Március első napjaiban még csípősek a reggelek. Lehet szikrázó napsütés vagy szürkén csepegős idő, a harmadikosok a sportpályán gyülekeznek. A síszünet után mozgással kezdjük a napokat.
– Tamás bácsi, ma is kimegyünk?
Két-három nap telik el, mire szokássá válik, hogy érkezéskor nem kell átcserélni a cipőt, és bármilyen idő is van, ha megszólal a kolomp, futás ki az udvarra. Néhányan érkezés után már első lendületből a pályára futnak, így a reggeli kézfogás is ott történik meg.
Már pörög is a hosszú kötél. Az egyik végét kis segítőm kezébe adom. Aki nem próbálta, nem is tudja, milyen komoly feladat ritmikusan hajtani a kötelet! Az osztály sorban áll, az elsők ritmikus előre-hátra ringással veszik fel a ritmust. Az első feladat: minden pörgetésre átszalad egy-egy gyermek a kötél alatt. Megvan a lendület, rendeződnek a kissé még szögletes mozdulatok, és „mire hátra lehetne dőlni”, már párokba kell fejlődni, és páronként kell áthaladni minden egyes fordulatra. Hamarosan négyesével, majd nyolcasával igyekeznek elkerülni a halász hálóját. Most még alig akad fogás – minden csapatban van önkéntes vezér, aki hangos számolással fogja össze a spontán kialakult csoportját. Az izgalom a tetőfokára hág, előbb két csoportban, majd az egész osztálynak egyszerre kell átjutnia a kötél alatt.
Máskor két oszlop áll egymással szemben, és a pároknak egyszerre kell belépni a kötél alá, hármat szökkenni, majd ellentétes irányban kifutni alóla. A lányok könnyedek, légiesek, a fiúkat jobban húzza a föld, döcögősebben veszik fel a ritmust. Ez életkori sajátosság. Vannak, akik szurkolnak a többieknek – a fiúk a fiúknak, a lányok a lányoknak. Elszáll néhány „Ú,de béna” is, ilyenkor a „csúfolódó” általában rögvest bele is gabalyodik a kötélbe.
A gyermekek nagy része autóval érkezik az iskolába. Ez a tíz-tizenöt perc ritmikus mozgás segít nekik újra belerázódni a testükbe, hogy lehessenek „szorgosak, tudni vágyók és dolgosak”.
Az arcok kipirultak. Mehetünk a tanterembe. Cipőváltás, elhelyezkedés, közben még van idő az előző napi és a reggeli élmények megbeszélésére. Míg meggyújtom a gyertyát, az évszakhoz kötődő dalokat énekelünk. Végül felhangzik a napkezdő dal. Fölállunk, összerendeződünk a fohászhoz. Az új nap köszöntése után a versmondóké a figyelem.
A napi pár perces rítus az igazi megérkezés. Ismétlődése, változatlansága adja a biztonságot. Érzékeny visszajelző a közösség és az egyes gyermekek aznapi állapotáról is.
„Három egész napon át…” – ez a dal a „hívószava” a furulyázásnak. Nemrég kaptuk meg a C-hangolású „nagy” furulyákat. Kezünkkel a dal ritmusára melegítjük a hangszereket. Más a lyukak távolsága, más a hangzás. Némán, csukott szemmel tapogatjuk a különböző fogásokat, próbáljuk függetleníteni a szemünket a kezünktől. Izgalmas és érdekes az eddig csak énekelve megszólaltatott dalokat furulyaszóval is visszahallani.
A hangszerek tisztítását és elrakását gyors fejszámolás követi: kiinduló számunk a 18. Elveszem a felét, hozzáadok 5-öt, az eredményt megszorzom 2-vel, és elveszek belőle 20-at.
Megkérem az osztályt, annyian álljanak fel, amennyi a végeredmény.
Lázas egyezkedés kezdődik, a sok felpattanó gyermekből hányan is maradjanak állva.
Gyorsan egyezségre jutnak, közösen ellenőrizzük lépésről lépésre a megoldást.
Újabb dalba kezdek bele: „Fölszállt a nap arany páva” – a következő sorokat és dallamíveket már elnyomja a padok és a székek oldalra pakolásának zaja. Formarajz korszakban élünk, a terem átrendezését most nem a megszokott ritmikus kör követi. Izgatott szemek lesik kíváncsian, milyen új formát rejt a tábla szétnyitható szárnya. Ma a tábla tiszta felületét két szimmetria tengely osztja négy részre. A bal felső negyedben egyszerűnek tűnő, hurkolt, görbe vonalú forma. A feladat: ennek a formának a tükrözése a többi, még üresen tátongó negyedbe.
Frontálisan a tábla felé fordulva állunk. Kinyújtott karunkkal „rajzoljuk” át az adott formát, majd ugyanígy egészítjük ki az odaképzeltekkel. Ezt többször megismételjük csukott szemmel, karmozgással, csak szemmozgással – nyitott és csukott szemmel. Le is járjuk, egész testünkkel átélve a formát. Egyszerre négyen, frontálisan mozogva, minden negyedet végigjárva, összehangoltan. Míg a linóleumra vízszintesen „rajzolódik ki” a forma, addig a táblánál függőlegesen, egyesével, nagyban rajzolják át. A nagy sürgés-forgás után, mire jól magunkba dolgoztuk a formát, elővesszük a füzeteket, és koncentrált figyelemmel szebbnél szebb lapok születnek. Az elkészült rajzok sokat mesélnek alkotóikról, a színezéssel, a díszítéssel nyerik el egyéni arcukat.
Ebben az időszakban intenzíven foglalkozunk még Móra Ferenc Kincskereső kisködmönjével. Olvassuk együtt és egyénileg, hangosan és némán. Díszítjük a névre szóló csodálatos köteteinket. Ízlelgetjük a mai beszédünkből már kikopott szavakat. Bebarangoljuk e korosztály lelkivilágának oly gazdag tájait, amelyeknek – úgy gondolom – legavatottabb ismerője máig is Móra Ferenc.
Kovács Tamás
(Megjelent az iskolai újság 2009 áprilisi számában)