Egri Ágival Fürjes Gabriella beszélgetett.
Egy éve vagy itt az iskolában, és év végén már el is köszönsz tőlünk. Miért?
Úgy alakult a magánéletem, hogy Szegeden visszavárnak, és az én szívem is visszahúz. A szegedi Waldorf-iskolában fogok ismét dolgozni, bár nem zenetanárként, hanem fejlesztőként, amit ugyanolyan érdekesnek és izgalmasnak tartok, mint a zenetanítást, és már korábban is dolgoztam ebben a munkakörben.
Mi motivált arra, hogy megpályázd a PHWI-ben a zenetanári állást?
Amikor először kerestetek zenetanárt, akkor még nem jelentkeztem, javában benne voltam a szegedi iskolai teendőkben. Amikor tavasszal is meghirdettétek, az az ötletem támadt, hogy szívesen dolgoznék itt, a legrégebbi magyar Waldorf-iskolában. Sok tanárt ismerek a képzésekről, és azt gondoltam, szívesen tanulnék tőlük úgy, hogy a kollégájuk vagyok. Nem volt könnyű döntés. Az a tény azonban fontos szempont volt, hogy egy zenésznek Pesten élni bizony nagy előny. Annyi jó koncerten voltam ebben az évben, amennyi Szegeden talán tíz év alatt sincs összesen!
Elkezdtél nálunk tanítani, elteltek az első napok, az első hetek. Mik voltak az első benyomásaid?
A gyerekek nyitottan fogadtak, és nagyon jó volt megérkezni a tanárok közé is. Rögtön elkezdtem gondolkodni, mibe is vágjak a különböző osztályokban. Szeretek abból kiindulni, milyen az adott osztály. Persze nagyon nehéz volt, mert egyáltalán nem ismertem őket, és ők sem tudták, ki lehetek én. Nagy különbség volt az eddigi tapasztalataimhoz képest az őrült nagy zaj, ami persze abból is adódik, hogy többen vannak itt egy-egy osztályban, mint pl. Szegeden. De talán az is lehet az oka, hogy más módon élik meg itt a gyerekek a kamaszságukat, mint a vidékiek. Soha nem akartam elhinni, hogy a vidéki és a pesti gyerekek, és általában az emberek között ilyen észrevehető különbség van! Azt gondoltam, hogy ez egy nagy közhely, de tényleg van különbség. Most, így az év végén, azt gondolom, ez természetes, mert teljesen más tempójú világban élnek itt az emberek, és ennek következtében mások a reakcióik is. Ezt nagyon komoly különbségként érzékeltem. Igyekeztem alkalmazkodni, ahogy tudtam. Voltak, akiknél könnyebben ment, voltak, akiknél nehezebben találtam meg a közös hangot.
Miben nyilvánultak meg ezek a különbségek?
Olyan érzésem volt, mintha itt gyorsabban élnének az emberek. Nem pontos az a megfogalmazás, hogy talán emiatt nem mélyülnek el egy-egy témában annyira, de az biztos, hogy tovább tart, amíg belemélyednek egy dologba. Jobban meg kell őket győzni arról, hogy érdemes egy-egy témával foglalkozni. Aztán képesek ugyanolyan mélységű munkára, de tovább kell őket noszogatni, többet kell nekik megmutatni ahhoz, hogy elhiggyék, érdemes belevágni az új területek megismerésébe. Sokkal több inger veszi őket körül, és talán nehezebb válogatniuk, mivel foglalkozzanak és mivel ne.
Mire gondolsz vissza szívesen?
Rengeteg jó élményem van. A karácsonyi koncert a nyolcadikosokkal! Nagyon büszke voltam rájuk. A tizedikesek, amikor meghallották, hogy népzenével fogunk foglalkozni, és húzták az orrukat, hogy „Na, ezt ne!” Aztán mégis sikerült belevinnem őket, és megtanult mindenki öt népdalt magától, amelyet hajlandó volt négyszemközt elénekelni nekem. Biztos vagyok benne, hogy jó pár dolog megmaradt bennük ebből a zenei stílusból. Emlékezetes számomra a 11. osztályos epocha. Nagyon féltem tőle, mert tudtam, hogy az nem fog működni, amit az elmúlt években csináltam. Végül nagyon jól sikerült. Azt a zenét hallgattuk, amit ők hoztak, csak egy picit irányítottam, hogy fontos témakörök ne maradjanak ki. A CD-felvételre is jólesik visszagondolnom, pedig bizony tartottam tőle. Nem ismertem a gyerekeket, és ők sem ismertek engem. Nagy munka volt, az őszi szünet próbái szerintem mindannyiunknak emlékezetesek. És két hét múlva lesz a hetedikesek reneszánsz bemutatója. Biztos vagyok benne, hogy az is jól fog sikerülni, mert nagyon ügyesek.
És kaptam valami olyat is, amitől hosszú évek óta elszakadtam már, ez pedig a zenekarozás. Mindig is ez vonzott a legjobban, sokáig az volt az álmom, hogy hivatásos zenekari muzsikus lehessek, de sajnos kamaszként be kellett látnom, hogy nem vagyok elég jó szólista ahhoz, hogy bekerülhessek egy nevesebb zenekarba, így ez háttérbe szorult. Most ,,Matyi bácsi” ellentmondást nem tűrő természetességgel közölte velem szeptemberben, hogy játszani fogok az iskolai zenekarban, így 15 év után újra a kezembe vettem a hangszert, és nagyon élveztem a közös munka minden percét!
Voltak-e szokások, jelek, amin mindnyájan ugyanazt értettétek, evidenciák, amire hagyatkozhattál, mint szaktanár?
Azt rögtön lehetett érezni, hogy nagyon sokat énekeltek már. Ami nehéz volt, hogy a tudatos és felépített zeneelmélet-tanításból mintha még nem kaptak volna eleget. A kottaolvasásban például emiatt nagyon nagy különbségek adódtak. Akik zeneiskolába járnak, azok jól tudták, másoknak teljesen idegen volt ez a téma. Szerencsére az ügyesebb gyerekek hamarabb megtanulták a darabokat, és segítettek a többieknek, így tudtunk több szólamban is zenélni. Mindez sokkal egyszerűbb, ha kicsi koruktól kezdve felépített rendszerben vezetik őket végig a zenevilágon.
Miről tudod azt mondani, hogy ezt sikerült megcsinálnod, és mi az, ami hiányérzetet hagy benned?
Nagyon igyekeztem mindenhol lekerekíteni a munkát, de ezt megkívánja az év vége is. Rengeteg olyan dolog van, amit – ha itt nem is folytatom, de továbbviszek magammal, és majd ki fogok próbálni. Megerősítést nyert bennem például az, ahogy népzenét tanítok, mert mint kiderült, működik más közegben is. Újdonság volt számomra a nyolcadikos karácsonyi koncert, és bátorságot ad nekem a jövőben hasonló projektekhez. Hiányérzetet kelt nyilván, hogy nem tudom végigvinni a folyamatot, hiiszen a fejemben én egy harmadiktól tizenkettedik osztályig tartó rendszert építettem fel, amit az elmúlt években Szegeden ki is próbálhattam. Kíváncsi lennék a mostani tizedikre, milyen lenne velük a zeneirodalom-epocha tizenegyedikben.
Végzettséged szerint kórusvezető vagy. Milyen nehézségekkel kell tapasztalataid alapján megbirkózni ahhoz, hogy egy kórus létrejöjjön és működjön egy iskolában, mondjuk itt, nálunk?
Én az alulról építkezésben hiszek. Itt arra kaptam lehetőséget, hogy a gimnazistákból egy választható művészeti fakultáció keretein belül próbáljak kórust csinálni. Nagyon örültem, hogy akik az első félévben jártak, mind megmaradtak a második félévben is. És remélem, hogy jövőre is folytatják, mert nagyon ügyesek, van bennük fantázia, jól énekelnek, és szeretik, amit énekelnek! Azt gondolom azonban, hogy a kóruséneklést kicsi korban kell megszerettetni, hogy a gyerekek korán megtapasztalják, a zene végigkísérheti az életüket, hogy a zene, az éneklés nélkül csak félemberek. A legideálisabb az lenne, ha harmadik osztálytól szaktanár tanítaná a zenét, aki tudja, mit, hogyan épít fel, és több, különböző korosztályú gyerekekből álló kórus is működne egymással párhuzamosan az iskolában.
Megváltoztatott-e benned valamit ez az év? Mit gondolsz, milyen lesz ismét Szegeden?
Erre én is kíváncsi vagyok. Olyan volt nekem ez a tíz hónap, mint egy jutalomtanév. Rengeteget dolgoztam a megelőző években Szegeden. Nemcsak tanítottam, hanem iskolaképviselő is voltam. Bár csapatként dolgoztunk, de utat kellett törnünk ahhoz, hogy meglegyen ott is az első érettségiző osztály, ez sikerült. Nagyon vágytam már erre, hogy újra „csak” tanár lehessek. Reggelente megint órákig készültem, felvételeket kerestem. Biztos, hogy sokat kamatoztatok majd a tapasztalataimból a jövőben. Ez egy nagyon jó közösség. Nagy teremtőerőt érzek benne, amely mindig új utat keres. Jó érzéssel megyek el, mert különleges dolog, és talán kevés embernek is adatik meg, hogy két Waldorf-iskolában tanítson. Én itt egy teljesen más iskolában lehettem, mint a szegedi, pedig mind a kettő Waldorf-iskola. Emiatt nyilván otthon másképp fogok majd nézni sok mindenre. Mert már jártam máshol, ha csak rövid időre is, része voltam egy másik Waldorf-közösségnek.