Vidéki Waldorf-óvodában beszélgettem az elmúlt héten szülőkkel. Vagy harmincan lehettek, csupa lelkes, felelősségteljes mama (két apa is). A beszélgetés egy pontján azonban feltűnő lett gondterheltségük is, amely abból adódott – ahogy kérdéseikből, hozzászólásaikból kiviláglott -, hogy úgy érzik: most, hogy már két, három gyermekük van, nehezebbé vált számukra megadni a kisebbeknek ugyanazt, amit néhány évvel ezelőtt még az elsőszülöttnek meg tudtak adni. Magukból is nehezebb kiszakítani a kicsiknek „járó” anyát, hiszen meg kell magukat osztani mindannyiuk között. Ráncolt homlokkal, szinte kétségbeesve beszéltek egyesek erről a problémájukról. Némileg ide tartozik egy másik aggodalom is: rosszat tesznek a gyermekükkel, hiszen ma már nem tudnak sétálva eljutni az óvodába, kénytelenek az autót használni, és rettegnek attól, hogy ezzel végzetes hibát követnek el gyermekikkel szemben. Hogy nem képesek „mindent megadni” gyermekeinek.
Ezek a fölvetések az est második részében hangzottak el, és ráépültek a nagyon rövid bevezető kis beszédemre, amelyben azt taglaltam, hogy a Waldorf-pedagógia igyekszik arra figyelni, mire van szükségük – egyes életkor szerint is – a gyerekeknek, és nem gondolja, hogy készen gyártott életvitelt, hivatást stb. kell számukra fölkínálnia, illetve ezek felé kell terelgetnie őket. Egyfelől tehát a szükséglet – mondom én, mondtam én, másfelől pedig a szomorú szülők, akik úgy érzik, nem tudják maradéktalanul kielégíteni gyermekeik szükségleteit.
Mi is tehát a helyzet ezzel az aggodalommal? Nehéz kérdés. Sőt – mint ahogy ez a további beszélgetésben meg is történt – még egy harmadik szempontnak is be kellett úszni a képbe.
Egyfelől tehát: természetesen igyekszünk „mindent megadni” a gyermekeinknek, amire az adott életkorban, a személyiségüket érzékelve – megítélésünk szerint – szükségük lehet. Már ezen a ponton sok nehézség előtt állunk, mert hiszen ki garantálja, hogy jól ítélem meg, mire is van szükségük ahhoz, hogy egészséges emberekké váljanak testileg, lelkileg és szellemiekben. (Mert ez a szempont: a jövő, a felnőtté válás. Amiben most vagyunk, átmeneti idő.) Talán azt lehetne mondani, hogy valószínűleg nem tévedünk túl nagyot, ha igyekszünk a ránk bízott gyermekünk lényét érzékelni, és abból „látni”, ki is akar ő lenni, milyen emberré akar válni, ki is van elrejtve ebben a kis emberben. (Mint ahogy egy kis csírát, egy növényi kezdeményt látva is el tudjuk képzelni, milyen lesz, milyennek igyekszik lenni a növény kétméteresen.) Hangsúlyoznám a lényét szót, amelyben kicsit áthallásosan talán a lényeg szó is fölsejlik – gyermekünk mivolta, amelyet maradéktalanul el kell tudnunk fogadni, és amelyhez szükségleteinek kielégítését köthetem. Nem arról van tehát szó, hogy minden kívánságát elégítsük ki mint szükségletet, mert mondjuk vágyik rá – egyáltalán nem erről van szó. Nekem, nevelőnek, felnőttnek sokszor/általában jobban kell tudnom, „látnom”, hogy mire is van valójában szüksége, hiszen a kíváncsiság, a megannyi csábító körülmény, esetleg valamely belső nehézsége, amelyet nevelőként javítgatnom kell (pl. lustaságra való hajlam) a kisgyerek, de persze a nagy gyerek érzékeit is összezavarja. Ennek fényében sokszor kell tudnom nemet mondani. Nem menthetem föl magam pl. akkor, ha megengedem a hétéves gyermekemnek, hogy a számítógép előtt üljön, mondván: De hát annyira szereti a játékokat, rajta. Ő szereti, én meg tudom, hogy ez nem tesz jót neki. Sajnos ez a szereposztás a nevelő és a gyermek között, bármennyire is nehezünkre esik ezt sokszor tudomásul venni.
Ehhez a gondolatmenethez szinte automatikusan kapcsolódik a kérdés: De honnan tudom? Honnan tudom, hogy nem tesz jót neki, ha a számítógép előtt vagy a televízió előtt ül? Ha a hét vége tele van számára zsúfolva mindenféle programmal? Ha nem fekszik le időben, nem alszik eleget? Kézenfekvő válasz egyfelől, hogy ha látom őt, akarom a lényét látni, akkor azt is látom, ha baj van vele, ha nem abba az irányba fejlődik, amilyennek őt látom, hogy lényéből következően fejlődni igyekszik. Vagyis pl. sápadt, kedvetlen, zaklatott, zavart, nem tud egyedül játszani stb. Ilyenkor minden szülő nyilván keresi, hogy mi lehet ennek az oka, mit kellene másképp csinálnia, mi okozza ezt benne. A másik válasz meg ezeknek az önmagunknak föltett kérdéseknek a kapcsán születik meg: keresnünk kell a helyes utat. Hála istennek itt a Waldorf-iskolában ez bizonyos szempontból nem is olyan nehéz, hiszen számtalan fórumon, valamint a szakirodalomból tájékozódhatunk fontos pedagógiai elvekről. Oda lehet figyelnünk a tanítók, a tanárok visszajelzéseire, tanácsaira, a szülői estek témáira, hogy ezek fényében egyre pontosabban láthassuk gyermekeinket, és tegyem hozzá rögtön: önmagunkat.
Az általunk is belátott szükségletek kielégítésének azonban olykor nagyon fontos akadálya lehet: a realitás, amelyben élünk. Hiába látom be, tudom stb., hogy jobb lenne bioélelmiszerrel táplálkoznunk, ha nincs rá pénzünk – hogy csak egy sokunk számára nyilván eleven kérdést említsek. És hogy az aggódó anyuka példáját is említsem: hiába képzelem el, hogy mennyivel szebb, jobb lenne sétálgatva, lehetőleg egy fasoron keresztül, útközben kis tavacskát érintve elérkezni reggelenként az iskolába, ha városban lakom, ha egyik helyszínről a másikra kell sietnem. Hiába van tehát bennem idea, ez számomra nem megvalósítható. A felnőtt ember szakadatlan kompromisszumok meghozatalára kényszerül, szakadatlanul mérlegelnie kell, és ehhez a tevékenységéhez elengedhetetlen a realitással való megbékélés képessége. Az ideák nem azért vannak, nem azért van rájuk szükségünk, hogy gondterhelt arccal, ráncolt homlokkal, rossz lelkiismerettel neveljük gyermekeinket. Szükségünk van rájuk, mert viszonyítási, eligazodási pontot jelenthetnek számunkra, és ez nagy segítség.
Hitünk szerint egyébként gyermekeink kiválasztottak bennünket – milyen csoda ez, hogy éppen bennünket! Ki hinné? Vagyis tudhatták, hová érkeznek. Talán, nyilván azt is tudták, hogy mik a gyöngeségeink, hogy nem vagyunk gazdagok, hogy nem elsőszülöttként érkezik a családba stb. Nem baj, ha nem tudunk nekik ilyen értelemben „mindent megadni”, ugyanis nem az a valóságos szükségletük. Amire mindenek előtt szükségük van, az a szülő derűs, biztos, a nehézségeket, hiányokat elfogadó lénye, amely rá tud hangolódni az övére.
Beöthy Hanna
(Megjelent az iskolai újság 2009 februári számában)