Épp csak belépünk az adventi időszakba, s máris itt van Szent Miklós – a karácsonyi misztérium előhírnöke, – itt van december 6-a, melynek előestéjét a gyerekek mindig nagy izgalommal várják. Cipőtisztítás, fényesítés a kisszékeken; rejtélyes suttogás a testvérek között, vajon lesz-e reggelre ajándék, vajon meglátjuk-e alakját; az izgatottságtól nehezen jövő álom; s reggel boldog kutakodás a kis cipőkben.
Már fiatal felnőttként visszatekintve erre az időszakra – értettem meg magam is igazán, mit is takarnak a szavak: Mikulás, Télapó, Szent Miklós.
Hisz kisgyermekként hozzánk a Mikulás hozott cipőnkbe édességet, almát, mogyorót, narancsot. Egyetlen egyszer emlékezetes, személyes találkozásom is volt vele. Téli havas este volt, nővérem kísért a közeli óvodába, oda vártuk a Mikulást ünnepre. Egyszer csak az óvoda kapuja felé haladva – piros köpenyében, nagy, havas csizmájában, mintha az égből toppant volna elénk, – megjelent a Mikulás. Egy tapodtat sem tudtam tovább lépni, csak bámultam, ahogy szép lassan bemegy előttünk a kapun. Bent az óvodában alakja még hatalmasabbnak tűnt, emlékeimben az maradt meg, ahogy megsimogatott, miután énekeltem neki, s ajándékot adott. Ma is emlékszem jó hideg szagára, ahogy odahajolt; féltem is, vágytam is.
A ’70-es évek második felében fiatal tanítóként az iskolába december 6-án már a Télapó érkezett, nem a Mikulás. Ez idő tájt Télapó ünnep volt a Szent Miklós ünnep hivatalos megnevezése az oktatási intézményekben. Az akkori kommunista ideológia igyekezett ezt a napot teljesen megfosztani szakrális jellegétől, még azzal is, hogy a Mikulás szót kerülte, a Szent Miklós formát pedig legszívesebben elfelejtette volna. Tehát maradt a Télapó, aki hiába kedvesen, az ajándékozás szándékával jött, – ha ráadásul még krampusszal is érkezett,– legtöbbször csak a félelem élménye maradt meg a gyerekekben.(Ezzel szemben az északi népeknél, pl. svéd, finn, ahol eredetileg is a Télapó volt az ünnepi alak, hitelesen él a hagyománya ma is.)
A Télapó szó számomra most is ugyanolyan képidéző, mint pl. a Tavasztündér, vagy az Őszanyó – telet hozó, havat szóró, ősz hajú, nagy fehér szakállú, bundás apóka.
A Mikulás szavunk szláv eredetű – Szent Miklósra utal – a Miklós név szláv változatának néphagyományban megőrzött formája. Hazánkban jellemző szokás volt a Mikulás-járás, mely közel kétszáz éves múltra tekint vissza. Számtalan változatában (pl. Láncos Miklós) máig is élő közös motívumok: a gyermekek meglátogatása, kikérdezése és megaján-dékozása.
S vajon azok, akik az utóbbi időkben már december 6-át megelőzően is elözönlik az utcákat, azok kik? Legtöbbjük hamis, marketing célokat szolgáló „Mikulás”, akik – kétségtelen – jó szándékkal, kedvesen ajándékoznak, de mégsem tudják őszintén megérinteni a gyerekek szívét. Öltözetük is legtöbbször megmosolyogtató, gyakran felháborító. Ez a sok Mikulás így sohasem lehet az igazi Mikulás, csak a Mikulás paródiája.
1989-ben a Solymári Waldorf Óvodában az első gyermekünkkel Szent Miklós napra készülve éltem át igazán mélyen ennek az ünnepnek a tartalmát, ismertem fel valójában Szent Miklós jelentőségét.
A valóságos Mikulás, azaz Szent Miklós Kis-Ázsiában, Patera városában jómódú, szent életű családban született. (Körülbelül 280 és 350 között élt.) Már születését csoda kísérte, a legenda szerint első nap, mikor fürdették, fölállt a teknőben. Kora ifjúságától a Szentírást tanulmányozta, hosszú órákat imádkozott a templomban. Szülei korai halálával nagy vagyont örökölt, s ezt Isten dicsőségére, a szegények megsegítésére fordította. Az egyik ilyen önzetlen adakozás-története – a szegény ember leányainak kiházasítása – az előképe a ma is élő hagyománynak, az ablakba tett ajándékozásnak. Az Érdy- kódex ezt így írja le: „Egy elszegényedett nemes embernek három leányi férjhez menendők valának. Minthogy nem volt neki mivel tartani, böcsüleseten férjhez adni hajadon leányit, tisztátalan életre akará kényszeríteni őket, hogy azáltal magoknak és néki eledelt szerezhetnének. Megértvén e dolgot Szent Miklós, gondolá, hogy ő jobb alamizsnát nem tehetne, mintha azoknak a leányoknak testeket a tisztátalanságtól lelkeket pedig a rút, fajtalan vétektől megoltalmazná. Azokáért sok aranyat kötvén egy keszkenyőbe, éjjel a szegény embernek házához méne. Látván egy ablakot félig kinyitva, bétevé azért Szent Miklós a keszkenyőbe kötött aranyakat az ablakon, s visszatére a maga házába. Fölserkenvén álmából a szegény ember, és az Isten áldását megtalálván, hálákat ada Istennek.”
A szent életű, csodákat tevő, önzetlen Miklóst Myra városa hamarosan püspökké választotta – innen ered a legtöbbször piros püspöki palástban való ábrázolása. Ezután még haláláig, s azt követően is számos csodás tette maradt fenn a róla szóló történetekben, legendákban. (A hagyomány szerint 343. december 6-án halt meg.) Egyik ilyen csodája, amikor Myra városában éhínség pusztított, Szent Miklós a búzával megrakott hajókhoz sietett, hogy élelmet kérjen a város számára. A hajósok, mivel a császárnak szállítottak, nem mertek a zsákokhoz nyúlni. Miklós azonban megnyugtatta őket, csak hozzák a zsákokat, s a hajó rakományának nem lesz semmi híja. Így is lett. A hajósok Alexandriába hiánytalan rakománnyal érkeztek meg.
Egy másik alkalommal hajósok kerültek veszedelembe a tengeren. Már majdnem elvesztek, de egyiküknek eszébe jutott Szent Miklós, akihez mindnyájan buzgón imádkozni kezdtek, s amikor megjelent valaki az ő képében, a vihar elült, a hajósok megmenekültek. (A középkorban a vízen járók védőszentjükként is tisztelték Miklóst.) A keleti egyháznak máig legtiszteltebb szentje, alakja ott található az ikonosztáz négy főképe között.
December 6-án a waldorf óvodákba, iskolákba is Szent Miklós jön el. A menny színében, kék palástban, az égből érkezik hozzánk. Jöttével minden évben újra és újra megtörténik a csoda. Jön, hogy megtisztítsa a gyerekek szívét, jön, hogy jóságot, szeretetet gyűjtsön itt a földön, hogy ezt magával vihesse az égbe Máriának, aki ebből szövi majd a palástot a fázó kis Jézusnak, jön, hogy ajándékot adjon minden gyermeknek.
S hogy Szent Miklós jöttével a felnőttek szívében is megtörténhet a csoda, végül álljon itt egy rövid történet, melynek néhány éve szem- és fültanúja voltam. Szent Miklós éppen tovább indult útjára iskolánkból, s méltóságteljesen lépegetett arany pásztorbotjával az utcán. Az iskola előtt munkások javították az aszfaltot. Az egyik – meglátva Szent Miklóst – így kiáltott társaihoz: – Odanézzetek! Ez a Mikulás alighanem az égből jött! S mindnyájan hosszan néztek utána.