Az ünnepi hét egyik alapötlete az volt, hogy próbáljuk meg a külvilág felé is megmutatni magunkat. Ennek számtalan módja van, igyekeztünk olyanokat keresni, amelyek a hét színes forgataga közepette jól megvalósíthatók. Nagyon sok ötlet felmerült az előkészítés közepette, mindenki törekedett valami olyat megvalósítani, ami a szívéhez közel állt.
Bennem már évek óta mocorog az a gondolat, hogy nagyon egyszerű és szerény eszközökkel emberi kapcsolatokat kellene kialakítani a különböző hivatalokkal. Megpróbálni minden közvetlen gyakorlati haszon nélkül jobb kedvre deríteni a hivatalokban dolgozókat.
Csak úgy. Nem azért, hogy utána kedvezőbb döntések szülessenek az ügyeinkben. Inkább azért, hogy a hivatalokban dolgozóknak nagyobb legyen az életkedvük, ami – lássuk be – önerőből nem olyan könnyu nekik. Így született az az ötlet, hogy az ötödikesekkel keressünk föl egy polgármesteri hivatalt, és hívjuk ki játszani az ott dolgozókat.
Saját dolgomat leegyszerusítendő, megkerestem a szülők közül azt, aki leginkább polgármester. Pokorni Zoltán nagyon kedves volt, és ötletemet továbbította a kerület jegyzőjéhez, hozzátéve: bízik benne, hogy aznap nincs ügyfélfogadás, mert az kicsit kínos helyzetet teremtene, ha azért kellene várakozniuk az ügyfeleknek, mert az ügyintéző épp ugrókötelezik az udvaron.
A jegyző is rugalmasan állt a kérdéshez, csak nem volt abban biztos, lesz-e elegendő jelentkező. Végül összejött 15 ember, mindenféle korosztályból, főleg a női nem képviseletében. A játék előtti héten még küldtem a hivatal részére egy fényképes útmutatót, amelyben leírtam, milyen játékokkal készülünk, nehogy megijedjenek a saját fantáziájuktól.
Kedden délelőtt megérkeztünk, a hivatalban már izgatottan vártak ránk a jelentkezők. Természetesen eleinte nagyon óvatosan vágtak bele a játékokba, amelyeket mi jó előre megbeszéltünk és kipróbáltunk az udvaron. Egy hosszú kötél segítségével fölépítettük a kő-papír-olló spirálját is a kavicsos játszótérre, talán ennek volt a legnagyobb sikere. De az is kedves látvány volt, amikor lelkesen beálltak az ugrókötél alatti átfutásba és az ugrálásba is. A japánfoci is tetszett nekik, a végén hagytuk, hogy csak ők játsszanak egymással. Az önkormányzat épülete mögötti játszótéren persze nemcsak mi voltunk, hanem a környékbeli óvoda egy csoportja is. Az apróságok azonnal beálltak minden játékba, ami új és izgalmas helyzetet okozott. Az óvónők pár perc után kikérdezték az ötödikeseket, hogy honnan is érkeztünk, és nagyon lelkesen tanulgatták a különböző játékok szabályait. (A biztonság kedvéért üveggolyókat is vittünk, hogy olyanok is tudjanak velünk játszani, akik nehezen mozognak.)
Háromnegyed óra elteltével kipirult irodai dolgozóktól és lelkendező óvónőktől vettünk búcsút.
Az iskolába visszaérkezve fölhívtam a polgármesteri hivatalt, és megköszöntem a játékot. Egy nagyon kedves hölgy csak annyit mondott:
– Tudja, nagyon nehéz egy ilyen délelőtt után a munkára koncentrálni. Elég pár perc játék a szabadban, és máris egészen másképp érezzük magunkat.
Mire én:
– Ez azt jelenti, hogy nem játszhatunk többet?
Erre ő:
– Ellenkezőleg. Máskor is szívesen látjuk önöket.
Kökéndy Ákos
(Megjelent az iskolai újság 2009 májusi számában)