Minden pillanatban megéljük a „Seiend” és a „Geltend”, vagyis az időbeli létező és az időtlen érték kibékíthetetlennek tűnő ellentétét. Erről szólnak tapasztalataink a legkülönbözőbb döntési helyzetekben, amikor választanunk kell, merre, mikor lépjünk, kit válasszunk társul, mit hívjunk segítségül az úton, hogyan határolódjunk el az uralkodó világnézettől vagy milyen mértékben azonosuljunk vele. Milyen feltételeket vagyunk képesek teremteni a magunk számára, hogy a jelenvaló világ körülményei között ne vergődő lélekként, hanem harmóniára törekvő, kíváncsi, de biztos értéktudattal rendelkező személyiségként, alkotó módon éljünk?
Hirdessük harcos daccal az elzárkózást?
„Léckatonáim sorban állnak már, pici
földem a földből kikerítve, könnyű szál
dzsidások módján állnak őrt, hatalmasan
igazságukban; ők a törvény, ők a jog,
erőm, munkám, nyugalmam és jutalmam ők,
s jel, hogy vagyok; sün-életem tüskéi e
szakadt létben, kizárva minden idegent,
de átbocsátva, ami még közös maradt
a testvérek közt.”1
Húzódjunk a kertet körülvevő kerítés menedékébe és „kizárva minden idegent”, sóhajtsuk vissza magunkat romantikus nosztalgiával a régi eszmények felé?
„Jöhet a vad tánc, tépő, részeg, ál-buján
vetkőzni csontig a virágokat; jöhet
a vak kacaj ápolt növényeinkre; majd
a fehér-csuhás vezeklő, a tél; te csak
maradj a tavaly őre! s ha a jövevény
lenézve így szól: „Én vagyok az Új!” – feleld:
„A Régi jobb volt!”2
Vagy kételkedő Tamásként mint Zarathustra, induljunk útra ebben a „pusztában”?
„Valóban ez merés!
Im-itt ülök,
A pusztaság határán és megint
Oly messzeségben tőle,
Miben sem elpusztulva még:
Mivelhogy elnyele
Ez a picinyke apró oázis – :
– ásítva tárta ki éppen
Kedves kis száját,
Minél nincs illatosb’ száj.”3
Építsünk oázist, amely a „puszta” vérkeringé-sé-nek lüktető része, vagy metsszünk ki magunknak belőle egy kertet? Védjük a tomboló sivatagi széltől magas kerítésléccel ezt a kertet, vagy forduljunk kíváncsian felé, ismerve és szeretve azt a különbséget, amelyben az oázis létrejöhet a számunkra, mint az árnyékban a fény? Zarathustra így kiált: „A puszta nő, jaj annak / Ki pusztaságot rejteget.”4
A gazda bekeríti házát, mert fél és félti a kertjét, és hiszi, hogy ez lehetséges. Megmagasíthatja és sűrítheti is a léceket, sorsa mégiscsak az, hogy a homok, a szél, az eső, a vihar, a sötét és a fény betör a réseken. Az oázis a sivatagban él, szakadatlan párbeszédben vele kínál éltető és tápláló forrást mindenkinek. Talán azért, mert nem fél.
1, 2 Babits Mihály: A gazda bekeríti házát (1925), kötetben megjelent: Az istenek halnak, az ember él (1929)
3, 4 Friedrich Nietzsche: Im-ígyen szóla Zarasthustra, Grill Kiadó, Bp., 1908. 411. Wildner Ödön ford.