Szent Kristóf legendája
Volt egyszer egy óriás, akinek olyan nagy volt az ereje, hogy puszta kézzel gyökerestől ki tudott tépni a földből egy fenyőfát. A neve Offerus volt. Már sok parasztnál dolgozott; de egyik udvarban sem maradt hosszasabban, mert a munkát mindig hamar elvégezte, és a semmittevés igen untatta. Ekkor így szólt magában: – Meg fogom keresni a világ legnagyobb urát, és csak neki fogok szolgálni; neki bizonyosan szüksége lesz teljes erőmre. Így hát Offerus országról országra, városról városra vándorolt és mindenütt a leghatalmasabb úr után tudakozódott. Végül aztán egy királyi udvarba érkezett. Egy kézműves inas azt mondta neki, hogy közel s távol ez a király a leghatalmasabb. 
Offerus a trón elé vezettette magát és felajánlotta szolgálatát. Amikor a király megpillantotta a nagy erejű óriást, így szólt: – Sohasem tudtam volna jobban hasznodat venni, mint éppen most. Te leszel a leghatalmasabb katonáim között; veled minden csatát megnyerek majd. A király ugyanis éppen aznap parancsolta maga elé országának minden katonáját. Sereget akart gyűjteni, mert a szomszéd király betört országába, és elfoglalt és fölégetett egy várost. Ellene akart most erős sereget küldeni. A legnagyobb sietséggel kellett a királyi fegyverkovácsnak Offerus számára egy hatalmas kardot kovácsolnia; mert a palotában minden más kard túlságosan kicsi volt neki. A következő napon a sereg csatába indult, élén az óriással. Már a harmadik napon hírvivő érkezett a palotába és jelentette: – Díszítsétek virágkoszorúkkal a kaput és a tornyokat, harcosaink győztek! Félelmetes volt látni, hogyan harcolt Offerus; a többiek számára alig maradt tennivaló; az óriási kard csapásai elől az ellenség az erdőbe menekült és szétszóródott a hegyekben; a rablókirály pedig meghalt!
Hamarosan a város minden tornyában megkondultak a harangok; a palota kapuit és lépcsőit virágokkal díszítették. A király parancsot adott, hogy a nagyteremben terítsenek asztalt, hogy a győzelmi ünnepet méltóképpen megüljék. Egy hárfás játszott és énekelt, és kardtáncosokat hívtak, hogy legjobb tudásuk szerint mutassák be művészetüket. Este sok-sok fáklya fénye világította be a nagy csarnokot. Amint a hárfás játszani kezdett, egy dalt énekelt a húrokat pengetve, melyben az ördög neve is elhangzott. A király ekkor észrevétlenül egy keresztet rajzolt homloka fölé. Offerus észrevette ezt. – Különös – gondolta magában –, amit a király tett. A dal véget ért, és az ünneplő sereg vígan ivott a serlegekből. Amikor a király megkérdezte az óriást, hogy tetszett neki az ének, az így szólt: – Egy dolgon csodálkozom, ó király: miért rajzoltál hirtelen a homlokodra egy jelet? A király így válaszolt: – Mindig így teszek, ha az ördög neve megüti a fülemet; nagy az ő hatalma ezen a világon! Offerus újra szólt: – Akkor hát nagyobb az ördög hatalma, mint a tiéd? – Én csak egy ország fölött uralkodom, ám az ördögnek az egész világ fölött van hatalma – mondta a király.
A következő napon Offerus búcsút mondott a királynak, bármennyire is vonakodott az elengedni őt, s tovább vándorolt a világban. Útközben mindenfelé kérdezősködött, hogy vajon hol lakik az ördög; de senki sem tudott útbaigazítást adni neki. Sőt, sok ember, amikor megkérdezte őket, megriadt a kérdéstől, és így Offerus még nagyobb tiszteletet érzett az ismeretlen király iránt. Amint az óriás egyszer egy sötét erdőn keresztül haladt, hátulról egy furcsa vándor csatlakozott hozzá. Ruhája zöldes volt, álláról hegyes kis szakáll meredt a levegőbe, és kalapját fekete toll díszítette. Offerus mindjárt megkérdezte tőle: – Vándor, meg tudnád mondani, hol találom meg az ördögöt? – Itt megy éppen melletted – én magam vagyok az!, válaszolt a zöld alak. – Igaz, hogy az egész világ fölött hatalmad van? – Így van! – válaszolta az ördög. – Akkor mondd csak, lehetek-e a szolgád? Van valami munkád számomra? (Azért kérdezte ezt Offerus, mert nem tudta, hogy az ördög gonosz dolgokat cselekszik.) – Tudok neked egy munkát, jöjj velem! – intett az ördög, és előrefutott a bokrokon át.
Miután egy darabig mentek, a zöld alak megállt egy fenyőfa mellett, és megparancsolta: – Tépd ki! Offerus egyetlen rántással kitépte a fát a földből. Aztán még az ágakat kellett letördelnie, majd újra intett neki az ördög, és ő követte, a hatalmas fatörzset vállán cipelve. Hamarosan kiértek az erdőből, és egy olyan helyre értek, ahol szorgos emberek már hetek óta építettek egy kápolnát. Már a tető gerendái is helyükön voltak, és a csúcson színes szalagok libegtek egy kis fenyőn. Ünnepi este volt, és a munkások elhagyták már a helyet; másnap reggel akarták cserepekkel befedni a tetőt. – Üss rá, de jó erősen! – kiáltott az ördög és az épületre mutatott. Azonnal szétis zúzta a tetőt a hatalmas fenyőfatörzs és lerombolta a falakat úgy, hogy kő kövön nem maradt. – Az első munkát jól elvégezted! – dicsérte meg az ördög Offerust és vigyorgott. Offerus nem tudott mást, csak hogy tegye, amit új ura parancsolt és követte őt az útján. Amikor másnap a munkások a kápolnához érkeztek, nagy szomorúsággal láttáka lerombolt épületet. – Ez a gonosz műve! – kiáltott az egyik. – Állítsunk fel az úton egy keresztet, mielőtt tovább építenénk; az majd távol tartja őt! Ahogyan mondták, úgy is tettek, és egy fából ácsolt keresztet állítottak fel az út közepén, ami a kápolnához vezetett. Nekikészültek a munkához, elénekeltek egy éneket és a romokat ismét elkezdték fölépíteni.
Egy idő múlva, amikor a szentély teteje már újra befejezéshez közeledett, ismét visszatért az ördög Offerusszal arra a helyre. Az óriás újra egy fenyőfa törzsét cipelte a vállán. Az ördög előrement. Amikor a kereszt közelébe ért, összerezzent, oldalra szökött és nagy kitérővel ment tovább. Csodálkozva torpant meg Offerus: – A kereszt a homlokon, a kereszt az úton – mondd, ördög, miért ugrottál félre? – Ne kérdezz, csapj a tetőre: nézd, már a cserepek is rajta vannak! – Nem csapok sehová sem, amíg meg nem mondod, mit jelent ez a kereszt! – Óvakodom attól – mondta az ördög –, hogy a nevét kimondjam. – Olyan veszedelmes az a név, hogy az ördögnek félnie kell tőle? – kérdezte Offerus. – Van tehát olyan úr, aki még nálad is erősebb? Most az ördög közelebb lépett és halkan ezt súgta: – Van egy, akinek hatalma van azég és föld fölött; ne kérdezz tovább, jöjj, és csapj oda jó erősen! De Offerus ezt válaszolta: – Ha van olyan úr, aki nem egy ország fölött, nem is csak a világ fölött, hanem még az ég fölött is uralkodik, akkor ő a leghatalmasabb király, s én csak neki akarok szolgálni! E szavakkal az óriás a fatörzzsel a földre sújtott, egyenesen az ördög lábára. Azután a kápolnához ment, és hagyta, hogy az ördög átkozódva meneküljön.
Korán reggel jöttek a munkások. Megtalálták a széttört fatörzset az úton, és az alvó óriást a falak tövében. Az felébredt a hangokra, és a megriadt emberek elé lépett. Ügyet sem vetett ijedelmükre, kezével a keresztre mutatott, és ezt kérdezte: – Miféle király az, akinek ez a jele? Az építők ezt válaszolták: – Nem olyan könnyű ezt elmondani, szívesebben építünk neki házat, de menj egy óra járásnyira napkelet felé; ott folyik egy folyó. Fölötte a sziklában egy barlangot találsz, abban pedig egy öregember, egy remete lakik; az jól el tudja neked mondani.
Offerus útnak eredt és mindent úgy talált, ahogyan a férfiak elmagyarázták. Felhágott a folyótól a sziklákhoz; egy keskeny ösvény mutatta a barlanghoz az utat. Csodálkozva tekintett a remete az óriásra, aki most cellája előtt állt. – Mit kívánsz tőlem? Offerus így szólt: – Mondd el nekem, ó, öreg, hol találhatom meg azt a királyt, akinek hatalma van az ég és a föld fölött? – Két út van, ami hozzá vezet – válaszolta az aggastyán: – az egyik az, hogy csendes helyet keresel, ahogyan én tettem; kevés ételt eszel, és a szentírást olvasod. – Ez nem az én utam – ellenkezett Offerus –, – olvasni nem tudok, csendben maradni sem tudok. Nézd karjaimat, milyen erősek, tenni akarnak valamit.
A remete bólintott és folytatta: – Úgy hát halld a második utat: minden erőddel az embereket kell szolgálnod. Látod ott azt a széles folyót? Nincs híd fölötte, mégis mindennap sok vándor akar a másik partra átkelni. Menj hát le oda, építs egy kunyhót a vízparton, és erős válladon vidd át a folyón az embereket. – Ezt már szívesen teszem! – kiáltott Offerus, megköszönte az öregnek az útmutatást, és újra leereszkedett a hegyről. Hamarosan elkészült a folyóparton a kunyhó, és attól kezdve a nap minden órájában vitte a vándorokat át a túlpartra anélkül, hogy bármit is kért volna ezért. Ha valaki kenyeret adott neki vagy néhány gyümölcsöt, köszönetet mondott érte.
Az első év eltelt. Offerus felkapaszkodott a barlanghoz és így szólt: – Öregember, még nem érkezett meg a nagy király. – Úgy hát hordozd az utazókat még egy évig; el fog majd jönni. A hűséges óriás újra leereszkedett a folyóhoz. Minden évben felment a remetéhez, hogy királya nem jött el. Már hetedízben küldte vissza az öreg a folyóhoz; Offerus mégsem zúgolódott.
Egy zivataros éjszakán, amikor odakünn félelmetes vihar tombolt, Offerus mélyen aludt kunyhójában. Hirtelen felébredt. Egészen világosan úgy tűnt neki, hogy egy hangot hall, ami őt szólítja a másik partról. Felkelt, megfogta óriási husángját és átgázolt a csapkodó hullámokon. De odaát senkit sem talált, akit átvihetne; csak a szél zúgott hatalmasan a fák koronájában. – Talán álmomban is a szelet hallottam zúgni – gondolta és visszatért kunyhójába. Alig aludt el azonban újra, ismét fölriadt. Egészen érthetően egy gyermek hívta a másik partról. Ismét átgázolt a vízen. A hullámok már nem csaptak oly magasra, és a szél is enyhült valamelyest. A másik parton közel s távol egyetlen ember sem volt. Belekiáltott az éjszakába; de erre sem jött válasz. – Különös – mormolta szakállába – pedig mégis úgy hallottam, hogy valaki hív. Mit volt mit tenni, újra visszatért kunyhójába és lefeküdt. Harmadszor is felébredt. Odakint szél és hullám elcsöndesedett már. Egy ezüstös hang hívta: – Vigyél át, Offerus! Amint a kunyhó elé lépett, a másik parton világosságot látott fényleni: úgy tűnt neki, hogy egy gyermek áll ott és várakozik. Elindult a folyón át, és most tisztán látta, amint a fény egészen körülöleli a kicsiny alakot. Odaát meghajolt a csodálatos gyermek előtt, és óvatosan a vállára emelte. Amint visszafelé haladt a vízen át, a gyermek kezdett egyre súlyosabban a vállára nehezedni. Minden lépésnél jobban meghajlott a térde. A szél és a víz is újra tombolni kezdett; szakállára és ruhájára fel-felcsaptak a hullámok. A folyó közepén térdre kellett ereszkednie; úgy tűnt neki, az egész Föld nehezedik minden súlyával a vállára. Úgy érezte, hogy elmerül; felemelte a fejét és elcsüggedve mondta: – Ó, gyermek, mily nagyon nehéz vagy! Úgy érzem, mintha az egész világot vinném a vállamon. Fentről tiszta hangon válaszolt a gyermek: – Offerus, a világnál is többet hordozol válladon: azt, aki teremtette. S ahogyan feltekintett, sugárzó fényalak emelkedett föléje. Arca fénylett, mint a Nap, és fejét csillagkoszorú övezte. Krisztus, az Úr volt az, és így szólt: – Hét esztendőn át vártál reám, és hűségesen szolgáltad az embereket. Így hát most megkeresztellek az én nevemre: mostantól legyen a neved Kriszt-Offerus. A kunyhód mellett szúrd le botodat a földbe: amikor majd zöld leveleket hajt a száraz fa, nálam leszel.
A fény eltűnt; az óriás vállán megszűnt a teher, és a csillagok újra úgy fénylettek, mint azelőtt. Krisztofferus felegyenesedett, kunyhójához lépkedett, és botját mélyen a földbe szúrta.
Harmadnapon hiába hívták az utazók az óriást: senki sem jött elő a kunyhóból, hogy átszállítsa őket. A kunyhó ajtajához mentek és rátaláltak az óriás földbe szúrt botjára: körben mindenütt zöld levelek borították. Hangos szóval hívtákőt, de nem jött elő. Odabent rátaláltak az élettelen testre a földön fekve.
Erre a hírre közelből és távolból eljöttek az emberek és megsiratták a jóságos óriást, aki éjjel és nappal, viharban és esőben a másik partra szállította őket. Egy hírvivő fölkapaszkodott a remete barlangjához és elbeszélte, amit látott. Az öreg bólintott és így szólt: – Temessétek el az óriást, Krisztofferus megtalálta a legnagyobb királyt; nekem pedig még várnom kell…
Hegedűs Miklós fordítása