Székely Kristóf neve összeforrt a „Gyertyafényes estek”-kel. Most fog érettségizni. Azt mondja, jó, hogy véget ér a hagyományos tanulós időszak. Hálás az iskolának a stabil alapokon nyugvó széles látókörért, az életre szóló kapcsolatokért, de itt az ideje elmélyülni valamiben. Kristóffal Kovács Tamás beszélgetett.
Készülsz most valamilyen zenei eseményre?
Remélem még ebben a tanéven lesz folytatása a gyertyafényes koncerteknek. Nem biztos, hogy ugyanolyan formában, ugyanolyan körítéssel, de szeretném folytatni, amit tavaly elkezdtem.
Mi lesz veled az érettségi után?
Azt tervezem, hogy budapesti zeneakadémiára fogok felvételizni. Ha minden jól alakul, és fölvesznek, akkor itt fogok továbbtanulni. Még a külföldön való tanulás is szóba jöhet, bár lehet, hogy csak később, évek múlva.
A zene a célod hosszútávon, a zongorázás?
Igen, sok minden más mellett.
Ez meglep. Azt gondoltam, hogy a zenélés a fő, esetleg a kizárólagos irány. Mennyire fontos neked, hogy bejárd a művészek útját: koncertek, fellépések?
Ez a része a dolognak számomra másodlagos, harmadlagos, bár kétségkívül hozzátartozik a zenéléshez, és nagyon érdekes és élvezetes szerepkör. Ezt egy kicsit bővebben is kifejteném:tulajdonképpen mindannyian keresünk valamit. Hívhatjuk ezt boldogságnak, az élet értelmének, Istennek, talán nem is a megnevezés a fontos. Valaminek a keresése hozzá tartozik az életünkhöz. Ez nem egy kézzel fogható, megragadható „tárgy” keresése, hanem folyamatos elmélyülés, kutatás. Valójában kezdettől fogva látjuk, hogy az Élet Értelmét nem fogjuk az éjjeliszekrényünk felső polcán tartani. Viszont magához a kereséshez a zene igen jó út. Nem tudom, hogy ez-e a legjobb út. Az biztos, hogy sok minden a világ természetéből a művészeten át tükröződik. Nagyon messzire és mélyre lehet jutni a zenén keresztül. De tulajdonképpen ezer féle út lehetséges. Az sem mellékes, hogy a tíz év alatt, amióta zongorázom, nagyon megszerettem a zenét. Igen, azt mondhatom, hogy végső célként a zenével szeretnék sokat foglalkozni. Ha esetleg koncerteken játszhatom, vagy tanítani van lehetőségem, természetesen nagyon örülök.
Hogy találtad meg a zenélést, vagy hogyan talált meg téged a zene?
Szinte teljesen véletlenül kerültem bele. Majdnem tíz éves voltam, amikor elkezdtem zongorázni. Osztálytársaim közül már többen zenéltek, zongoráztak, és mondták, hogy van az iskolában egy nagyon jó zongoratanár, Kuba Róbertnek hívják. (Már nem tanít az iskolában.) Elmentem az első, azután a második órára, aminek az lett a következménye, hogy öt éven keresztül hetente kétszer, egyre nagyobb lelkesedéssel, egyre többet gyakorolva mentem zongoraórára. Robival nagyon jól megértettük egymást, és én szó szerint imádtam az órákat. Tulajdonképpen innen, az iskolából indult az egész történet.
Otthonról volt-e vagy van-e nyomás ez irányban?
Nyomás semmiképp, inkább támogatásnak mondanám. Most már új szemszögből rá tudok nézni az általam sokáig irigyelt nevelt „csodagyerekekre”. Azoknak, akik már tizenéves korukban sétáltatják a hangversenyműsorukat koncertteremről koncertteremre, bizony sokszor már 4-5 éves korukban a szüleik, tanáraik odanyomták a kottát a kezükbe, és reggeltől estig jó sok órát töltöttek gyakorlással. A módszerük hatása azt mondja, hogy bizonyos szempontból ez helyes, eredményes. Sok tehetséges, megbízható rutinnal rendelkező művész kerül ki közülük. Szerencsére az ilyenfajta nevelés a mi kultúránktól távol áll, és nem jelent az behozhatatlan hátrányt, ha valaki előbb tud betűt, mint kottát olvasni, vagy ahogy mondani szoktuk: „volt gyerekkora”. Ez most furcsa, mert olyan, mintha magamat hasonlítanám össze velük, holott semmi ilyen szándékom nem volt. Talán inkább azért beszéltem róluk ennyit, mert sokáig megoldatlan kérdést jelentett számomra, hogy miért, hogy lehet valakinek akkora „szerencséje” (tényleg így láttam!), hogy négy éves kora óta a zongora mellett tölti életét. A szüleik, tanáraik olyan előrelátóak voltak, hogy felismerték annak a jelentőségét, hogy milyen fontos korán kezdeni, és nem „elvesztegetni” az éveket. Az összehasonlítástól azért is tartózkodnék, mert olyan lenne, mintha egyik zenészt a másikkal hasonlítanánk össze, és ott még nem tartok közel sem.
????
Ha úgy alakul, hogy egyszer tényleg zongoraművész leszek, és esetleg a zenélésből is fogok megélni, akkor sem olyan egyértelmű ez a helyzet. Nem biztos, hogy szerencsés és egészséges, ha az ember zenésznek vagy művésznek tartja magát. Pilinszky János írta egyszer, hogy tulajdonképpen nem mondhatja azt magáról, hogy költő. Amikor éppen nem ír, akkor nem költő. Amikor meg ír, akkor nem tudja, hogy költő, mert éppen ír…
Mennyi időt foglalkozol zenével naponta?
Igyekszem minél többet, most ez kb. 3 óra.
Mennyire könnyen ülsz le gyakorolni? Kell-e magad fegyelmezni, hogy gyakorolj?
Nem megy olyan könnyedén…, egyáltalán nem megy könnyedén. Ez a legnehezebb dolog, amivel foglalkozom. Pl. egy Mozart remekművel foglalkozni nem olyan figyelmet kíván, mint a történelmi évszámok megtanulása. Ez persze így nem teljesen igaz, a történelemre is tökéletesen oda lehet figyelni. De amikor gyakorlás tárgyává tesszük azt a bizonyos Mozart szonátát, akkor tudni kell, hogy Wolfgang Amadeus Mozart zsenije által 250 éve írt darabot próbálunk „életre kelteni”, ami szinte lehetetlen. Minderről beszélni persze nagyon könnyű, viszont célszerű, hogy ezek legalább elméletben tudatosuljanak. Visszaolvasva a beszélgetésünket, nem biztos, hogy érdemes volt a zenéről, vagy akár az élet értelméről és hasonlókról ennyi mindent elméletben elmondani. Most valamiért így sikerült. Talán azért – és ebben reménykedek –, mert még sok minden van e téren, ami – bár még nem valósult meg –, de már itt van, „csak” megvalósításra vár.