A Húsvét időszakának megjelenése a lélek kétféle mozdulatára ad lehetőséget. Vagy a golgotai események megrendítő tartalma felé fordul, vagy az e tartalmak mögött húzódó szellemi folyamatokra irányítja a figyelmét. Mindkét esetben kérdések születnek bennünk.
Kérdezni sokféleképpen lehet. A Jézus és a Keresztelő születésének előzményeiről szóló bibliai történet a kérdések szintje közötti különbségtevésre szólít föl bennünket. Gábriel arkangyal megjelent Mária előtt, és angyali üdvözlettel áldotta meg születendő gyermekének hírül adásával. Mária azt kérdezte: „Mi módon lesz ez?” (Lk 1,26–38) Hat hónappal az angyali üdvözlés előtt Gábriel Zakariással, Isten papjával közölte, hogy gyermeke lesz. Zakariás azt kérdezte: „Miből tudhatom én ezt meg?” (Lk 1,11–20) A két kérdés iránya között szakadék tátong. Mária a hogyan-ra, a szellemi folyamatra kérdezett, ami a tény mögött húzódik. Zakariás a tényre keresett bizonyítékot. Mária „fölfelé” kérdezett, Zakariás „lefelé”. Zakariást meg is büntette az angyal az inadequát, a szellemi szinthez nem való, nem odaillő kérdésért. Kilenc hónapra lezárta ajkát.
A Húsvét felé irányuló kérdések is többféle irányt vehetnek. A kérdéseket most „felfelé”, a szellemi folyamat irányában kíséreljük feltenni.
Az egyik nagy kérdést a bal lator története példázza. „…ott megfeszíték őt és a gonosztevôket, egyiket jobbkéz felől, a másikat balkéz felő l.” (Lk 23,33) Továbbá: „…És mi ugyan méltán; mert a mi cselekedetünknek méltó büntetését vesszük: ez pedig semmi méltatlan dolgot nem cselekedett! És monda Jézusnak: Uram, emlékezzél meg én rólam, mikor eljösz a te országodban!
És monda néki Jézus: Bizony mondom néked: Ma velem leszel a paradicsomban.” (Lk 23,41–43)
Honnan tudta a bal lator, hogy kicsoda az, aki mellette keresztre van feszítve? Teljes mélységében tudta. Pedig nem volt a tanítványa, még csak nem is követte útjain. Ha hallott is róla, a keresztre feszítés előtt nem fogta fel lényének, létének megváltó mivoltát, mert akkor nem lett volna gonosztevő. Élete utolsó órájában mégis „méltó büntetésnek” ítélte meg a saját helyzetét. Jézust „Uramnak” szólította meg, tudott a „Te országodról”, amelyről az evangéliumokban legtöbbször úgy esik szó, hogy: „az nem mehet be a mennyek országába”, de nincs részletezve, hogy mi az. Vagy a Lukács evangélium tanúsága szerint: „az Isten országa ti bennetek van.” (Lk 17, 21) Honnan tudott erről ilyen bizonyossággal? A mennyek országának valóságáról, Krisztushoz való tartozásáról? Honnan? Az ehhez a tényhez tartozó kérdés: a bal lator megnyilatkozása olyan súlyú volt a Krisztust felismerők mérlegén, hogy a következő válasz lett az osztályrésze: „Ma velem leszel a paradicsomban.” /?/ Hogyan, hát a gonosztevő? Lehet, hogy gyilkolt is! No és a bûnök? Hát nem az kerül be a paradicsomba, aki tiszta, bűntelen, makulátlan, erkölcsös és a többi jó tulajdonságokkal bíró?
Fel kell ismernünk, be kell látnunk a bal lator esetéből, hogy ezek a gondolatok nem érnek fel az Úrnak a kereszten való kijelentéséhez. Így tehát ezek az utóbbi kérdések hadd mellőzzék az eddigi feltevéseket, ismereteket a bűnről, a Krisztushoz való tartozásról. Ő a gonosztevőnek mondta: „Ma velem leszel a paradicsomban.”
Mi lehet ez a megnyilatkozás? Milyen rejtett folyamaton át lehet méltó a lator az Ő paradicsomára? És egyúttal minden bűnös a teljes megbocsátásra? A lator egész múltjával, gonoszságával telített múltjával együtt, minden tanítás, dokumentum nélkül felismerte Őt. Talán azt is lehet kérdezni: a felismerés ténye „többet számít”, mint amit esetleg hosszú éveken át elkövetett? Igen, merjük megkérdezni. A kérdés fölfelé szól: Az igazság vágya félreteheti azt, ami eddig így vagy úgy megállapítást nyerhetett? Ez is kérdés.
De az is kérdés, hogy vajon ugyanaz az emberi szint követte el a gonosztetteket, mint aki felismerte Őt? Az emberben élő világosság, ami a kereszten leplezetlenül villámként, mint semmi előzményre nem támaszkodó tűz, egyedi, egyéni mag, ÉN – feltámadt. AZ ismerte fel őt. Szellem a szellemet.
Ez, aki most született, ez az, akiről szólt a János evangéliumban „…ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja az Isten országát.” (Jn 3,3) A bal lator újonnan született, megláthatja a paradicsomot. Rejtetlenül megjelent benne és általa az új, az újonnan született. Mert ez lehetséges, éppen az Úr áldozata folytán.
A bűnt az alsó lénytagok, és a bennük fogva tartott, rejtettségéből még meg nem született Én árnyéka (az ego) követi el, ami belekerül a sors áramlásába. De az Én, a világosság hordozója, aki menet közben, az élet folyamán újonnan születhet, megújulhat, rálát önmagára, és ugyanakkor felfedezi saját isteni forrását. Rálát bűneire, és vétkei miatt elfogadja a sorsát.
Mi lenne, ha minden „dokumentum”, maga az Újtestamantum is elveszne, semmi, semmi nem bizonyítaná, hogy Krisztus él, hogy közöttünk élt. Megtalálnánk a lélek mélyén? Mert ott kell megtalálnunk, még akkor is, ha írásokban leljük meg nyomát.
Az a tény, hogy megtalálhatjuk a lélek mélyén, az ő mûködésének eredménye. Megjelenésében nem pusztán a Földön járt, hanem az emberi lélek fundamentumában. Ott gyújtott világosságot. Tűzzel keresztelt.
Fényességes húsvétot kívánok Mindannyiatoknak:
Székely Anikó