Azt hiszem, nem túlzás kijelenteni, hogy az idei 12-es színdarab, Az utolsó asszonyfarsang teljesítette kitűzött terveit, több téren és értelemben is.
Az első és legfontosabb természetesen az, hogy sikeresnek volt mondható, és mi is döntő többségben jól éreztük magunkat mind az öt estén. Olyannyira, hogy többen szívesen előadnánk még – bár előttünk sem tiszta, hogy a darabot szeretjük ennyire, vagy csak nem akarunk visszatérni a szürke hétköznapokba, az iskolapadba.
Mindenesetre szabad legyen tömören elmondanom, milyen út is vezetett az első drámaóráktól a legutolsó meghajlásig.
Januárban volt az első drámaóránk, ami már elkezdett terelgetni minket a téma felé. Legelőször is megismertünk egy történetet Kiss Péter szájából, amely a mátraalmási utolsó asszonyfarsang története volt, és amit kiinduló szituációnak használtunk. Dióhéjban: egy néprajzkutató nagy nehezen filmre vette ezt a népszokást, majd egy évvel később visszatérve levetítette a falu apraja-nagyja előtt (ezt a filmet mi is megnéztük). A hatás ugyanaz volt, mint a mi darabunkban: mikor kitudódott, hogy a férfiak elől titokban szervezett és megtartott farsang valójában miről szól, és hogy mit művelnek ott az asszonyok, rögtön kitörtek a családi perpatvarok. Kiss Péter vezetésével ezután azt kellett jól belátnunk, hogy nyilvánvalóan voltak már más problémák is a háttérben. Innentől nekünk már könnyű dolgunk volt: ötleteinkkel Balassa Bálint ötleteit gazdagítottuk, így a szövegkönyv megszületésére sem kellett sokat várni.
Az első nagy pillanat a szereposztás volt. Péter nem győzte hangsúlyozni, hogy senkire sem „írtak rá” szerepet – szerencsére, mert azért lássuk be, volt egy pár kényes figuránk is. Többnyire elégedettek voltunk a szerepekkel, bár volt, aki nagyon megszenvedett, mire teljesen meg tudta érteni, és el tudta játszani a figuráját (érthető okokból). A legnehezebbek a „tömeges” jelenetek voltak. Ebből három is van a darabban, plusz további jó pár „sokszereplős”. Itt ugye egy általános instrukción felül mindenkinek a saját szerepe szerint kellett intézni dolgait, és bizony sok türelmet igényelt –, főleg szegény Péter részéről – mire ezt sikerült ,,lekoreografálnunk”. Összességében elmondható, hogy a premierre mindenki kellőképpen belehelyezkedett a szerepébe, és a további előadások során csak tovább csiszolta, alakította azt. A legnagyobb élmény előadás közben egyrészt az első nevetések felhangzása, másrészt az volt, ahogy egymás figuráinak alakulását láttuk. Például egyik nap, a boltos jelenet után, a takarásban zajlott le ez a beszélgetés köztem és Samu között:
– Min nevettek most annyira?
– Ja, betoltam egy ilyen „JaDeJóMegdicsért”-arcot oda, hogy „Mint te, Ferke!”
– Nagyon bejött, úgy hallom.
– Aha, asszem, meg is tartom ezt.
Ugyanilyen felemelő érzés volt bejönni egy jól időzített, pörgős jelenetből, aztán a takarásban halkan lepacsizni és némán ordítani, hogy „Ez aaaz, ezt most rendesen odatettük!”, vagy a bejövőket dicsérni hasonló szavakkal.
Élvezet ide vagy oda, bizony mi is elfáradtunk a végére. Az utolsó előadás utolsó nagy jelenetére készülve (mikor a férfiak betódulnak a farsangra) már felhangzott sorainkban pár „Na végre, most utoljára, és soha többet” jellegű megjegyzés. Ekkor még nem sejtettük, hogy virág, sütemény és a szokásosnál jóval hosszabb taps vár majd minket a meghajláskor, ami kárpótolja minden fáradozásunkat.
Akárhogy is, minden nyűgével és örömével együtt ezt az előadást utolsó szavait idézve emlegetjük azóta: Bolo ako bolo, tak to bolo dobre!
Nagy Lőrinc
12. osztály
Sajnálatos módon mióta befejeztem ezt a cikket, már úgy is emlékszünk az előadásra, mint az egyik utolsó közös szép emlékre drága osztálytársunkkal, Malek Andrissal. Szívből reméljük, hogy erről ő is legalább olyan szép emlékeket vitt magával, mint amilyeneket mi őrzünk.
A galériában Bartos Gyula képei az előadásról.
{igallery id=302|cid=10|pid=1|type=category|children=0|addlinks=0|tags=|limit=0}