A Verebek címet viseli az idei 12. osztály színdarabja. A rendezői feladatokat (az osztályszíndarabok történetében immár sokadik alkalommal) Kiss Péter látta el. Várakozással és izgalommal töltött el, amikor megtudtam, hogy a darabot Balázs Juli írja, mert még soha nem láttam olyan darabot, amelyet diák írt. Egyből beleképzeltem magam a helyzetbe, hogy milyen nehéz lehet „megszülni” egy ilyen kaliberű színművet. Kitalálni a sztorit, a fordulatokat, utánanézni a történelmi háttérnek, elképzelni a helyszínt, megformálni a karaktereket, arról nem is beszélve, hogy osztálydarab lévén lehetőleg mindenkinek jusson benne szerep, mindenki aktívan részt tudjon venni a munkában… Egy szó mint száz, rengeteg tényezője van a dolognak, összetett munka lehetett – én valószínűleg nem merném ekkora fába vágni a fejszémet.
A történet dióhéjban:
Óriási luxusgőzös tart Párizsból Amerikába. Utasai között van előkelő dáma, sok részeges sportoló, kiábrándult nő, fogyatékos fiú az anyjával, szenzációhajhász újságíró és még sok vicces, furcsa, vagy éppen titokzatos figura… A hajóút hosszúnak és unalmasnak tűnik (pedig a zenekar és az énekesnő igazán kitesz magáért minden este). Azután egy éjszaka rejtélyes hangok hallatszanak, a folyosókon jár valaki, és reggel kiderül, hogy eltűnt egy nő. Senki sem tudja, mi történt, mert holttestnek nyoma sincs. Pletykák persze terjednek, egyre több részlete szivárog ki az ügynek, nem annyira az inkognitóban nyomozó lelkes, de kissé esetlen rendőrnek, mint inkább Jacques, a kíváncsi újságíró kutakodásának köszönhetően. A bonyodalmak egymást követik, a gyanúsítottak nem mindig őszinték, de végül a sok-sok apró mozaikdarabkából összeáll a kép, fény derül a titokzatos bűntényre, amely tulajdonképpen nem is az: se nem gyilkosság, se nem eltűnés, hanem az érzéketlen férje karmai közül szabadulni vágyó, megtört, kihasznált „veréb” szökése, akit egész úton a halk szavú, visszahúzódó kapitány rejtegetett. Lelepleződik ezen kívül az álszent ál-pap is, aki valójában maffiózó, és nem maradhatnak el a szövődő és véget érő szerelmek sem… Mindeközben jókat kacaghatunk a nem mindig józan olimpikonok magasröptű társalgásain, „csajozós” szövegein.
A kb. két és fél órás darabot háromszor is megnéztem, és egyetlen percig sem unatkoztam. Minden alkalommal találtam benne valami újdonságot, vagy leesett egy poén, amelyet előző este még nem értettem. Az előadásokat nagyon élveztem, örömmel néztem a szép ruhákat, ámultam az újabb fordulatokon, és én is a szereplőkkel együtt gondolkodtam, izgultam, hogy mi lesz a vége ennek a kalandos utazásnak. Külön megemlíteném a zenét, amelyet a hajó kiváló zenekarának köszönhettünk: Flór Noémi bőgővel adta meg az alaphangot, Flór Gábor gitározott, Havlik Marci ezúttal is megcsillogtatta szaxofontudását, Megyeri Manó a dobokat simogatta, Bakó Hanka pedig a hangjával simogatta a közönséget. A dalok remek hangulatot teremtettek, segítségükkel könnyen beleképzelhettük magunkat a ’20-as évek swing-estjeibe. A díszlet egyszerű, de kifejező volt. Jól oldották meg a kis területű színpad sokoldalú fölhasználását, elfért minden: a zenekar emelvénye, a bár, a hálókabin. Én különösen jól szórakoztam Johnny Weissmuller (Keserű Gyuri) „vad” ötletein, Serena, a pletykás naiva (Kovács Bori) csacsogásán, és persze nagyon vicces volt Eugene Vieuxtemps nyomozó (Havlik Marci) bénázása meg az egész stílusa, és jókat nevettem azon is, ahogy Felix, az öntelt olimpikon (Soltész Péter) magát fényezve, részegen vagy józanul próbálta elnyerni a dekoratívnál dekoratívabb hölgyek kegyeit. A Tűzszekerek c. film jól ismert jelenetének „remixe” pedig egyenesen telitalálat volt!
Minden elismerésem Julié, aki a nagyszerű, csavaros és egyben kerek történetben ügyesen fűzte a szálakat, végig ébren tartotta a figyelmünket, és egy kis komolyságot meg jó adag humort is csepegtetett ebbe a szórakoztató krimibe. Jó volt nézőnek lenni ezen a három estén!
Vajon milyen lesz színésznek lenni? Jövőre rajtunk a sor… Alig várom, hogy mi is belevágjunk ebbe a nagy feladatba.
Lengyel Szilvia