A Waldorf-pedagógia a gyermek fejlődésében három fázist különít el: a születéstől 7 éves korig, a 7-14 és 14-21 éves korig tartó időszakokat. Pedagógiai terminusokban kifejezve ez megfelel a születéstől a 3. életévig tartó csecsemőkornak és a 3-6/7 éves korig tartó kisgyermekkornak, a 6/7-14/15 éves korig tartó általános iskolás kornak és a 14/15-18/19 éves korig tartó középiskolás kornak. Mindegyik fázist a maga sajátos fizikai, lelki és szellemi változásai határozzák meg. Noha minden állomás az élet egy szakaszát képviseli, mely saját jogon egységes és meghatározott, idővel mindegyik átalakul a következő fázisba. Azok a folyamatok, melyek elérnek egy bizonyos tetőpontot az egyik fázisban, a rákövetkező fejlődési szakaszban képességekké változnak.
7-14 éves kor
Ebben a szakaszban kezdik el a gyermekek a formális tanulást; intellektuális fejlődésüket az alapvető tanulási készségek elsajátítása és az emlékezet fejlődése mozdítják elő, méghozzá úgy, hogy erősen kötődnek a gyakorlati élethez. Ebben az időszakban mindenfajta tanulás a gyermek érzéseit igyekszik megszólítani annak érdekében, hogy a gyermek azonosulni tudjon azzal, amit tanul. A tanulás alapvetően tapasztalatokra épül, s ezeket a közvetlen tapasztalatokat olyan erős és folyamatos narratív struktúrákkal kell megerősíteni, amelyek lehetőséget teremtenek a megszemélyesítésre is. A képzelőerő és a képekben való ábrázolás játssza a legfontosabb szerepet abban, hogy a tanulás személyes belső tapasztalattá váljék. Ezenkívül még a művészetek és a zene segítségével ragadhatjuk meg a gyermek érzéseit. Ez a szakasz jól elkülöníthető alszakaszokat foglal magában: a 7-9 éves, a 9-12 éves és a 12-14 éves időszakot. Ezeket a szakaszokat többek között bizonyos kognitív előrelépések és a gyermek világhoz való viszonyának megváltozása jellemzik.
7-9 éves kor
A hét és kilenc év közötti gyermekek egyik fő jellemvonása, hogy úgy szeretnek tanulni, hogy ne kelljen saját véleményt alkotniuk a tanultakról. Ez a szakasz többek között az emlékezet és a képzelőerő fejlesztéséből, ritmikus ismétlésekből tevődik össze. A felnőttek feltétel nélküli elfogadása erős marad, de elmozdul abból az állapotból, amely az érzékek irányította utánzásra épült. Most már nem a tanár személyének feltétel nélküli elfogadása jellemzi a gyermeket, hanem olyan ember szükséges számára, aki szavain és tettein keresztül hat rá. Olyan kérdéseket fogalmaz meg önmagáról és a világról, amely meghatározza a tanár viszonyát a gyermekkel. Ezekre az alapkérdésekre kapnak választ az órákon és az órák segítségével, amelyeknek nemcsak az a feladatuk, hogy tapasztalatokat közvetítsenek a világról, hanem az is, hogy engedjék, hogy a gyermek maga tapasztalhassa meg azt. Az a tanár, aki megfelel a gyermekek ezen elvárásainak, tekintélyre tesz szert a szemükben.
Az első elszakadási tapasztalatra a kilencedik életév körül, a harmadik osztályban kerül sor. Ebben az időszakban a gyermekek éles választóvonalat éreznek maguk és a felnőttek között. Először csak öntudatlanul, de kezdik megkérdőjelezni a tanár odáig kikezdhetetlennek tűnő tekintélyét. Most azonban tudni akarják, hogy mindaz, amit a tanár mond, valóban az élet és a világ alapos ismeretén alapul-e. Egészében véve ez a folyamat tudatalatti szinten zajlik, és ritkán verbalizálódik. A gyermekek most tisztelni akarják azt a személyt, akit korábban szerettek, de meg akarnak győződni róla, hogy tiszteletük megalapozott. Éppen ezért új tanítási módszerek bevezetésére van szükség. A tanárnak figyelembe kell vennie ezt az eltávolodási folyamatot, amikor elébük tárja a világot, ugyanakkor a gyermekeknek szükségük van még arra, hogy kísérjük és a helyes irányba tereljük őket, miközben átlépnek a gyermekkor paradicsomi állapotából egy új – még ha kissé naiv módon – differenciált világ színesebb valóságába. Másképp fogalmazva, az, hogy most már a világot teljes valójában tárjuk elébük, nem azt jelenti, hogy hirtelen száraz és az emberi szempontoktól teljesen független tudományos tényekkel kellene bombázni őket. Mivel az „elveszett paradicsom” érzése egyre erősebb ebben az életkorban, minden egyes gyermekkel éreztetni kell, hogy ő maga is egy egyedi világot alkot, amely ugyanakkor kapcsolódik környezetéhez is. Kilenc és tizenkét éves kor között a ritmikus emlékezet a legmeghatározóbb, és a gyermekek rengeteget képesek tanulni, ha a tanár természetes, világ iránti érdeklődésükre épít és ritmikusan tagolja az anyagot.
10-12 éves kor
A gyermekek tizedik és tizenkettedik életévük között fejlődésük új szakaszába lépnek. Tizenkét éves korukra testük a gyermekkor középső szakaszára olyannyira jellemző harmonikus arányai általában felbomlanak. A végtagok kezdenek túlsúlyba kerülni és az izomzat válik egyre fontosabbá. Lelkiállapotukra szembeötlő kritikai szemlélet jellemző, s figyelembe kell vennünk azt az új kibontakozó képességüket is, hogy kezdenek ok-okozati összefüggésekben gondolkodni. A tanárnak megfelelő irányba kell terelnie a gyermekek készülődő, helyét kereső intellektualitását. Ki kell használni a tanulók kérdező, kereső hozzáállását, és érdeklődésüket egyre inkább az élettelen természet és annak törvényei iránt kell felkelteni. Olyan törvények megismerését keresik ebben a korban, melyek az embertől függetlenül léteznek és vele szemben is megőrzik függetlenségüket. Lényeges azonban, hogy mindeközben továbbra is megmarad a világhoz való viszonyukban egy személyes és szubjektív elem, mivel a gyermekek tisztában vannak azzal, hogy a természetre irányuló kutatások és a felfedezések mögött nem csupán mérhető eredmények, hanem valós emberi küzdelmek és teljesítmények állnak. A gyermekek érzik, hogy nem csak a teret, de az időt is strukturálni kell. Mindez azt jelenti, elérkezett az ideje, hogy történelmi folyamatokról tanuljanak. A történelem tanítása során megmutatjuk, hogy az emberiség történelme nem csupán eseményekből és a hozzájuk kapcsolódó évszámokból áll, hanem nagyon is emberi lények alakították olyanná, amilyen, másrészt azonban őket is formálták a történelmi erők.
13-14 éves kor
A 7-14 év közötti szakasz utolsó harmadát pubertásnak nevezzük. A látható fizikai változásokat és gyors növekedést a lelki egyensúly kizökkenése kíséri, de gyakran ennél szélsőségesebb formát is ölthet. A gyermek ebben az időszakban testi és lelki téren egyaránt elveszti azt az egyensúlyt és nyugalmat, amire a gyermekkor közepén szert tett. Mindazok a viselkedési formák, szokások és a dolgokhoz való hozzáállás, amit eddig elsajátítottak, elveszettnek tűnnek, de legalábbis ambivalenssé válnak. Mivel a kiskamaszok egyre inkább saját belső folyamataikra figyelnek és „Én”-központúakká válnak, egyre nagyobb szükségük van arra, hogy tanáraik és szüleik részéről új, az eddiginél objektívebb orientációt kapjanak. Tizenkét éves kortól kezdve egyre inkább képesek lesznek arra, hogy elvont fogalmakat alkossanak, és ok-okozati összefüggéseket értsenek meg. Ez az időszak a pontos megfigyelések és a mítoszból a történelembe tartó átmenet ideje.
A pubertás első szakaszában a gyermekek erős késztetést éreznek arra, hogy szembeszálljanak a körülöttük lévő világgal, sőt hogy legyőzzék azt. Ez a lényegében agresszív gesztus azonban csiszolatlan játékosságot takar. A fizikai kihívások segítenek kirántani őket ebből az állapotból. Az osztálytanítónak arra kell törekednie, hogy elterelje figyelmüket saját magukról a természeti (és teremtett) világ működése felé; már egyre jobban érdekli őket ebben az időszakban a technika, a munka, a hivatás.
Nagyban segíthet a fiataloknak, hogy nyitottá váljanak maguk és mások megértése iránt, ha megtapasztalhatják azt, hogy saját belső küzdelmeikkel nem állnak magányosan a világban. Elég szabadságot kell azonban hagynunk nekik, ha azt akarjuk, hogy ezek a felfedezések segítségükre legyenek. Minél elszigeteltebbnek érzik magukat, annál inkább vonzódnak majd a világ holisztikus magyarázatához. Ekkorra már egyre nagyobb érdeklődést mutatnak a hagyományos tudományágak összefüggései iránt is.
A kamaszkor
A kamaszkorban fejlődik ki a független ítéletalkotásra és az igazságkeresésre való képesség. A kultúra és természet belső elveit világos, objektív és a fiatalokat inspiráló módon kell feltárni. A kamaszok egyre növekvő belső világát a figyelmükhöz méltó gondolatokkal kell megszólítani. Az alkalmazott tanítási módszerek egyre inkább fogalmivá és kognitívvá válnak. Noha az önálló kutatásoknak és az önálló feldolgozást igénylő munkáknak az egész tanterv folyamán kiemelt szerepe van, ebben az időszakban még nagyobb hangsúlyt kapnak a tanulás analitikus és önmaguk által meghatározott fajtái. A tanulóknak meg kell tanulniuk a világot különböző nézőpontokból szemlélni. A felső tagozat tanterve jó alapot biztosít a tanulóknak, és előkészíti őket a magasabb szintű tanulmányokra