Mikor ezeket a sorokat írom, még nem indult el a gázvezetéken Európa, Magyarország felé az orosz gáz, bár már hajnalban aláírták az ukránok is a szerződést a tranzit nyersanyag továbbengedéséről. Takarékosságra vagyunk felszólítva, kicsit lejjebb kell(ene) csavarnunk készülékeinket; két fokkal alacsonyabb otthoni hőmérséklet millió köbméter spórolását teszi lehetővé, amiből aztán kisegíthetjük déli szomszédainkat, a szerbek mellett a horvátokat és a bosnyákokat is, akik – ellentétben velünk – semmi tartalékkal nem rendelkeznek. Ugyanakkor hideg van, egyes helyeinken mínusz 20°C alá kúszik a hőmérséklet, sokan halnak fagyhalált nemcsak a hajléktalanok közül, hanem saját házukban élő emberek is, mert nincs tüzelőjük.
Sok minden eszébe juthat az embernek a kialakult helyzet kapcsán. Először is talán hálásan átérezhetjük, hogy milyen kiváltságos helyzetben is vagyunk, hogy mi nem fázunk, hogy fűthetünk, hogy nem kell kis tűz körül kuporognunk, hogy valami meleget csaljunk ki belőle magunk számára. Másodszor erősen átérezhetjük, hogy részei vagyunk az egésznek – kérdés, mi is itt az egész? – hogy mint ilyenek, felelősek vagyunk nemcsak magunkért, szűkebb környezetünkért, de valamiképpen az országunkért is, sőt a Szerbiában stb. élő társainkért is. Harmadszor nyilván valamennyiőnket megérinthetett kiszolgáltatottságunk átélése is, hogy amit természetesnek gondolunk – kinyitjuk a fűtésünket -, az egyáltalán nem természetes, a tőlünk távoli gazdasági, politikai helyzet konkrétan beleszól napi szükségleteinkbe, és mi csak állhatunk, és nézhetjük a játszmát. És még nyilván lehetnek további felvetéseink is.
A hála szükségességéről, nevelő és önnevelő szerepéről volt már itt szó, nem is egyszer. „Maga megbolondult, hogy mindent kétszer mond, kétszer mond?!” Nem lehet elégszer mondani! A második érzésünkkel azonban szintén kell valamit kezdeni. Lejjebb vesszük-e a radiátoraink termosztátját, hajlandóak vagyunk-e magunkon túl is nézni, vagy csak örvendünk, hogy minket ez a jelenlegi ilyen-olyan válság csak mérsékelten vagy egyáltalán nem érint. És a harmadik érzésünk: Valóban tehetetlenek vagyunk? Aki ezt éli meg, annak félelem fogja betölteni az életét. Persze kivédhetők a félelmek, a tehetetlenség érzése, ha van elég pénzünk, és azt gondolhatjuk, hogy majd újabb beruházásainkkal gáz hiányában is elkormányozhatjuk kis családunkat. Ugyanakkor megcsaljuk magunkat, ha a jelen helyzetet csak ilyen szűk összefüggéseiben akarjuk, vagyunk hajlandóak látni, és nem akarjuk a mostani tapasztalatainkat kiterjeszteni és általánosabban kezelni, értelmezni.
A pénz sokszor nem segít, sokszor kevésnek bizonyult már anyáink, nagyanyáink életében is, háborúkban, katasztrófa-helyzetekben; ők sokszor valami másból gazdálkodtak, éppen tehetetlenség-érzésüket tudták olyan sokszor legyőzni, életerővé formálni. Itt most eszembe jut édesanyám, aki 2-3 éves kisfiával – a bátyámmal – maradt férj nélkül a háborúban, és aki hosszan tudott arról mesélni, miként szerzett zsírt a vidéki parasztságtól, miként szervezte meg a lejutást a fővárosból, hogyan küzdött meg minden falatért, hogy enni tudjon adni kisfiának. Ő a szilárd jómódból egyetlen rajta lévő síruhában kezdhette és kezdte újra életét.
Erő, életerő – szöges ellentétei a tehetetlenségnek. A 11. osztály nagy témája a Parzival. Ennek utolsó fejezetében Feirefiz, Parzival féltestvére, a keleti világból érkező, tarka bőrű – értsd: félig fehér, félig fekete származású – lovag régi vágya van teljesülendőben: kereszténnyé lehet, ha leteszi a fogadalmat. A fogadalom egyik pontja így hangzik: „Megtagadod-e az olyan hitet, amely azt vallja, hogy minden előre meghatározott és elkerülhetetlen, és így az ember csupán az Isten vagy a természet rabszolgája?” Feirefiz szívesen ellene mondott ennek a sokszor megjelenő, erős kísértésnek, amely a mi életünkben is fel-felbukkan. Ilyenkor hajlamosak vagyunk átadni magunkat ennek a – valljuk be – kissé kényelmes életérzésnek, amely azt mondatja velünk, hogy itt már a mi cselekvésünknek nincs semmi tere, itt már minden eldőlt, bevégeztetett. Elvileg soha nem vagyunk tehetetlenek, azt hiszem, csak időnként hajlandóak vagyunk elhinni ennek ellenkezőjét. A pénznél is többet jelent a fantáziánk segítsége, amellyel ki tudjuk találni, hogy szorult helyzetünkben mi lenne a következő lépés. Ha lépéseket találunk, abban már újra örömünket lelhetjük, hiszen újra alkotó, teremtő, cselekvő emberekként élhetjük meg magunkat.
És hát itt vagyunk már megint – mint mindig – a pedagógiánál. Egyrészt itt a Waldorf-iskolában ezt a képességet neveljük a gyerekeinkbe, vagyis hogy legyen bátorságuk a nehézségekben is újat, mást lépni, hogy ne érezzék a tehetetlenséget, hogy bízzanak magukban annyira, hogy ne higgyék el a politika, a nagypolitika, a világgazdaság meghatározó szerepét. Hogy érezzék és élvezzék az erejüket. Másrészt a mostani helyzethez is egy aktuál-pedagógiai javaslat: a gyerekek változatlanul éhesek a mi értelmes derűnkre. Nem arról van szó tehát, hogy ne vegyünk tudomást a válságról, a mélyrepülésről, ami felé gazdaságunk is tart, hogy tegyünk úgy, mintha nem lenne gázprobléma stb. De tegyünk úgy – illetve ezt már nem lehet csak tenni, így is kell megélni -, hogy gyerekeink érezzék: alapvetően nincs baj, mi mindig meg fogjuk tudni találni a lehető legjobb megoldást. Minket nem temet be a pesszimizmus, az aggodalom, a tehetetlenség érzése.
Legyen ez az alapállásunk a nem túl könnyűnek ígérkező új évben, hogy az idei év is boldog lehessen.
Beöthy Hanna
(Megjelent az iskolai újság 2009 januári számában)