Ünnepek nélkül az ember monoton taposná a mindennapok szürke, poros útját, és szívére súlyos ködként telepedne a reménytelenség. Az ünnepek, mint a fülledt szobánkba áramló friss levegő, új lendületet hoznak, kiemelve minket egy időre a tér és az idő megszokott álmosságából.
A régi ember szokásai, ünnepei a természet biztonságot adó éves körforgásába ágyazódtak bele. Tudta, hogy ebből ki nem szakadhat, mert akkor megszűnik a lába alatt a biztos talaj, széthull az élete. Ezért ősi erővel élte és hagyományozta utódaira a megtartó szokásokat, az ünnepek lélekpezsdítő örömét.
A néphagyományban a háromkirályok (vízkereszt) a karácsonyi ünnepkör záró napja és a farsang kezdete. Jézus születése mint kicsiny mag már ott van elvetve a szívekben, hirdetve a fény erejét sötét vívódásainkban. Ekkor a természet lassan éledezni kezd a fagy szorításából is, az újjászületett Nap gyermeki mosolya megszínezi a sápadt földeket. Az emberben széles jókedv nyújtózik, a tavaszvárás reménye, óhajtása. Ahogy a természet a fény simogatásának engedve kezd kiengedni halottnak tűnő merevségéből, úgy lazul meg minden megszokott mérték, rideg középszerűség az emberben is.
Vince napján (január 22.), akinek neve „győzedelmest” jelent, már érezhető ez a visszafordíthatatlan folyamat. A falu népe ezen a napon borospincéről borospincére járva áldomásozott. A pinceajtókat kitárták. Ha folyik Vince, tele lesz a pince, mondták. Vagyis ha Vince napján süt a nap, akkor jó bortermés várható.
Gyertyaszentelő Boldogasszony napján (február 2.) pedig fölébred és szuszogni kezd a föld. Ezen a napon égő gyertyákkal kerülték a határt. A házakban eloltották a tüzet, és megszentelt tűzzel gyújtották meg újra. A Világ Világosságát jelképező gyertya fénye elintézte az ártó sötétséget.
A hagyomány szerint ezen a napon jön ki a medve a barlangjából. Ha árnyékát meglátja, és visszamegy, akkor hosszú tél várható.
A legenda szerint a fuldokló gyermeket megmentő Szent Balázs püspök napján (február 3.) a pap keresztbe tett gyertya fénye mellett Balázs-áldást oszt, hogy minden torokfájástól és bajtól megmeneküljön a hívő. Ezen a napon almát is szenteltek hazánkban, amelyből egy-egy szeletet a torokfájós embernek adtak. Balázs „vitézei” – szalagos, bokrétás gyerekek – pedig ugrándozva köszöntöttek be a házakhoz, daloltak, táncoltak, bukfencet hánytak, amiért ajándékokat kaptak.
A farsangi kedv a felnőttekben is egyre magasabbra hágott. Egymást követték a farsangi bálok, esküvők, lakodalmak. A nagy vigasság szegénynek, gazdagnak egyaránt kijárt. A természet rendje kívánta így: búcsúztatni, elűzni a telet, és köszönteni a közelgő tavaszt.
Gyakoriak voltak az „állatalakoskodások”, amikor a beöltözöttek az adott állat mozgását, viselkedését utánozva ijesztgették a falubelieket. Ennek jó példája a Mohácson évről-évre megrendezett busójárás. A régi farsangokhoz hozzátartozott a vadság, a riogatás, a zabolátlan erők kiélése.
A legtöbb vigasságot a farsang végére tartogatták.
A hamvazószerda, a húsvéti böjt kezdete (idén március 9.) előtti három nap a „farsang farka”.
Szombat este új lendületet vett evés, ivás, móka, tánc, tobzódás mindazokban, amik zsírossá teszik az ember testét, lelkét. Minden szokás gonoszűző, termésvarázsló erővel bírt. Ilyen volt többek között az állakodalom – ha nem volt igazi lakodalom a faluban –, a tél temetése, amely egyúttal a falu bűneinek elhantolását is jelentette.
Húshagyókeddi szokás volt a rönkhúzás vagy tuskóhúzás. A legények farönkön húzták az álvőlegényt és az álmenyasszonyt olyan házak udvarába, ahol vénlány lakott, közben vesszővel, a virágzó élet jelképével megsuhintgatva az útjukba kerülő lányokat, gyerekeket.
Ezekben a napokban került sor a leány- és a legényavatásra, amikor az ifjaknak kemény próbákat kellett kiállniuk.
Szokás volt a sardózás, amikor a fiúk beköszöntöttek a házakba bunkósbotokkal, amelyekre mindenfélét ráaggattak, hogy nagyobb zajt csaphassanak, mondván:
„Sardó gyüjjön, hozzon meleget!
Micsoda meleget? Nyári meleget.
Haj, székecske, székecske, szőlő dombocskája,
Zab szemesedjen, búza bokrosodjon,
Király lova húzzon, hadba megyünk rajta,
Török fejet hozzon, lapu alatt hápogjon,
Csovány alatt cincogjon.
Csík, csík, mácsík, mákos csík.”
Hamvazószerdán aztán elcsöndesedett a falu. Kissé belefáradva a vígasságok mértéktelenségébe, készítette testét, lelkét az előtte álló nagyböjtre, a hamut hintő pap szavai nyomán: „Emlékezzél, ember, hogy porból vagy, s porrá leszel”
Kovács Gábor