Márta Dórával Fürjes Gabriella beszélgetett.
Május vége van, pár hét múlva elköszönsz az -osztályodtól, és pihenőévre mész. Mi kezdődött el a számodra nyolc évvel ezelőtt?
Egy kapcsolat. Ez már a felvételin érzékelhető volt. Megkerestek szülők, voltak gyerekek, akik úgy néztek rám, milyen jó lenne, ha én lennék a tanítójuk. Sok rejtett jel is arra utalt, hogy erre vezet a karmikus utam. Hívószóként éltem meg ezt az alkalmat, hogy osztályom legyen. Másrészről addigra valahogy meguntam az angoltanítást, nem éreztem benne akkora kihívást. Úgy gondoltam, egy ilyen kapcsolatban, amely az osztálytanító és a gyerekek között kialakulhat, inkább módom lehet fejlődni. Ezért is lettem Waldorf-tanár, hogy megtapasztaljam annak a lehetőségét, mit tudok adni a gyerekeknek. Az a romantikus elképzelés élt bennem, hogy egy Waldorf-tanár fényt visz az életbe, a gyerekek életébe, a kapcsolatokba, és én erre törekedtem, ez vezetett.
Megérett tehát a gondolat benned, és úgy határoztál, itt az idő, hogy osztályt vállalj.
Á, dehogy. Nem is álmodtam arról, hogy én alkalmas lennék erre. Fiatalnak gondoltam magamat, 28 éves voltam. Az volt az elképzelésem, hogy komoly élettapasztalattal lehet csak ezt a munkát elvállalni, mondjuk 40 év körül, amikor az embernek már vannak gyerekei, családja. Egyáltalán nem terveztem, hogy osztálytanító leszek. A felelősség vállalásától tartottam a leginkább. Aztán valahogy mégis megtalált a feladat.
Emlékszem arra, hogy iskolakezdés előtt leültem Kökéndy Ákossal, akinek előttem járt az elsős osztálya, hogy nézzük meg együtt, mi is lesz az első évben. Beszélgettünk arról, milyen is ez az első nap, amikor felkerül a táblára az egyenes és a görbe, és hogy miket mondhat egy osztálytanító. Steiner erről nagyon pontos leírást ad, hogy hívhatja, emelheti a tanár a gyerekeket a tudás felé. Izgatottan és türelmetlenül vártam a találkozást, azt a pillanatot a gyerekekkel, amikor elindíthatom őket ezen az úton. Ez volt az idea része. A nyolc év alatt megtapasztalhattam, hogy ebből az ideából mit tudok megvalósítani, hogyan ütközöm sokszor a magam vagy a gyerekek korlátaiba. Mert gyakran éreztem természetesen, hogy az emberi tényezők, a gyarlóságok, a kudarcok árnyékokat vethetnek erre az útra.
Miről érzed úgy nyolc év után, hogy befejeződött, a végére értél?
A munka velem befejeződött. A felelősségemet is letehetem talán. Nagyon remélem, hogy beérnek a gyerekekben azok a dolgok, amiket igyekeztem elültetni bennük. Majd harminc év múlva mutatkozik meg talán, hogy mivé tudják mindazt érlelni, amit ezek alatt az évek alatt megtanultak, amit az én személyiségemen keresztül kaphattak.
Azt mondtad nekem, amikor ebbe az iskolába kerültem, hogy úgy valósítható meg ez a nyolc év, ha a tanár is sokat változik a diákjaival együtt. Te miben változtál, aminek talán örülsz is?
Nagyon sokat változtam. Folyamatos önismeretre sarkallt ez a helyzet, kitartó belső munkára. A szembesülések, hogy miben vagyok gyenge, és miért. A hetedik évben vált a legintenzívebbé számomra ez a folyamat, és úgy érzem, hogy most, a nyolcadik évre lekerekedett. Nagyon tisztán látom a saját kompetenciáimat, erényeimet és hibáimat. Változtam például abban, hogy szerintem, sokkal gyengédebb lettem. Finomodtak az érzékeim. Eleinte nagyon nehéz volt anyáskodónak lennem, hogy pl. az ölembe vegyem a gyerekeket. Erre ők tanítottak meg engem, és ezáltal olyan női minőséget fejleszthettem -magamban, amelynek most nagyon örülök. Azonban másik, talán férfiasabb minőségem fejlődésére is szükség volt, ez a szervezési feladatok megoldásában nyilvánult meg.
Úgy érzem, nagy tudást és tapasztalatot halmoztam föl ennek a munkának a során, és plusz képességek is kifejlődtek bennem. Az osztályom egészen kicsi korától fogva nagyon szeretett történeteket hallgatni. Én ebben bátortalan voltam, azt gondoltam, nem vagyok jó mesélő. A gyerekek viszont várták tőlem, hogy én erre képes legyek, és ezáltal valahogy hozzánőttem a feladathoz. Érdekes, hogy amiben jónak gondoltam magam, pl. a zeneiségben illetve a zenetanításban –, zenetagozatos általános iskolába jártam – azt kevésbé tudtam jól átadni. Sajnos, így nem tanítottam meg őket olyan jól furulyázni. Azokban a dolgokban viszont, ahol majdnem a nulláról indultam, kémia, fizika, történelem vagy csillagászat, melyek nekem is újak – vagy elfeledett tantárgyak – voltak, és amelyeknek az újdonsága engem rendkívüli módon lelkesített, sokkal ügyesebb voltam, mint amelyekben már rendelkeztem előzetes tudással.
A PHWI az első munkahelyed és az első tanári kollégiumod, amelynek a tagja vagy. Mit jelent számodra ez a közösség?
Minden fellengzés nélkül azt tudom mondani, hogy lelkes zöldfülűből, szerintem stabil, érett és felelős felnőtté váltam az iskola számára. Jó visszajelzés volt ebből a szempontból, hogy pár éve kiskonferencia-tagnak választottak. Sok tanulsággal szolgált próbálkozásom a konferenciavezetéssel az alsós konferencián. Szigorú szabályaim nagy ellenállásba ütköztek a kollégáknál. Ebben is sok lágyságot kellett tanulnom, hogy a határozottságommal és a pontosságommal ne keltsek másokban rossz érzéseket.
Érzékelve magadat az adott helyzetben azt is mondhattad volna magadnak, hogy részt veszel ebben a keretben, amennyire a toleranciád engedi, de nem akarsz változatni rajta.
Engem inspiráltak azok a helyzetek, amelyek látszólag nem jól működtek, hogy megnézzem, velem is ugyanúgy nem működnének-e. Kíváncsi voltam, én tudnék-e egy picit fordítani rajtuk. És hát bizony néha kiderült, hogy nem, vagy nem jó irányba forgatom a lehetőségeket. Ezekből a helyzetekből én nagyon sokat tanultam, és -hálás vagyok, hogy a kollégáim elviselték a próbálkozásaimat. Ezáltal ők is tanítottak engem.
Nyolc év osztálytanítói munka után, úgy, ahogy meséltél róla, tapasztalatokat szerezve saját magadról, jobban megismerve kompetenciáidat, a pihenőév nagy ajándék. Lehetőség arra is, hogy sok mindent végiggondolj a jövőt illetően is.
Hát, most egyre kevésbé gondolok a pedagógiai jövőmre, sokkal inkább az anyai teendőimre. A tavalyi év hozománya, hogy a kollégiumi munka során konfliktuskezelő, mediátori feladatot is vállaltam. Idén szerettem volna e téren fejlődni, és elmentem egy képzésre. Az a tudásom még nincs meg, hogy ezt professzionálisan csináljam, de abban biztos vagyok, hogy a magánéletben is, és egy iskolának is nagyon hasznos lehet, ha -ebben valaki jártas és képzett. Szívesen kipróbálnám magam a felnőttképzésben is.
Mit csinálnál másképp egy következő első-osztályban?
Sokkal szigorúbb lennék az írás-olvasás-számolás terén az első három évben. Az volt ugyanis az ideám, amelyet a Waldorf Tanárképzésről hoztam, hogy nagyobb hangsúlyt fektetek a kreativitás fejlesztésére és a játékra, mint a gyakorlásra. E téren most teljesen más arányokban dolgoznék. Bár ebben valószínűleg a személyiségem kreatív oldala befolyásolt elsősorban, és nem a főiskola hiánya. Harmadik év végére tisztán láttam, hogy több gyakorlást igényelnek a gyerekek, és negyedikben váltottam. Utólag visszatekintve ez még talán nem volt tragikusan későn. Másfelől azt is gondolom, hogy határozottabban kell a szülők felé azt a véleményt képviselni, hogy a problémás gyerekeket fejleszteni kell, és ebben partnereknek kell lenniük a szülőknek az iskolával, vagy másik lehetőség, hogy külső fejlesztésre viszik a gyerekeket. Ezen a ponton tehát egyfajta törést tapasztaltam az idea és a gyakorlat között. A másik, hogy nagyon erős kép élt bennem arról, hogy milyennek kell egy osztálytanítónak lennie. Külső és belső tulajdonságait is tekintve. Hogyan öltözködik, mit képvisel, mit gondol. Ez az idea olyan erős volt a számomra, hogy sokszor blokkolta a spontaneitást bennem. Gátat és nem mintát jelentett. Komoly munka volt megtalálnom, mi az én hangom, mi az én stílusom, ami vállalható, és azért jó, mert én vagyok ezekkel a gyerekekkel, és nem más.
Mire mondanád, hogy ez talán tőled van, a gyerekek ezt tőled tanulták?
Több mindenre! Az egyik talán a játék szeretete. Én nagyon szeretek játszani. Sport-szerű játékokat is, pl. kidobósozni vagy bármilyen más osztálytermi játékot. Ezekben mindig nagyon vidáman tudtam részt venni, és azt láttam, hogy azáltal, hogy ezt én így élvezem, a gyerekek is tudják magukban ezt a képességet növeszteni. De ilyen a színház szeretete is. A Piszkos Fred és a tavalyi előadásunk, a Chioggia-i csetepaté próbái is nevetve teltek el. Szívesen próbáltak, könnyedén játszottak a gyerekek. A másik a vagányságom az osztálykirándulásokon. Lehetett akármilyen körülmény, nomádság, fáradtság, rossz időjárás, ők mindig az együttlétnek örültek, és vidáman voltunk együtt. Ezeket a kalandokat emlegetik azóta is a legnagyobb élményeikként a gyerekek.
Abban csak reménykedni tudok, hogy talán azt is megtanulták tőlem, nem érdemes félelemből élni. Vállalni kell önmagunkat.