A nevelés művészetének kibontakoztatása a szabadság és a formateremtés egyensúlyában
Mi lehet az üzenete számunkra ennek a törekvésnek? Először is az, hogy a nevelés művészetének öt éven át tartó stuttgarti kialakulása, javarészt a születés hatalmas, részben fájdalmas folyamatához hasonlított. Valamint, hogy a létrejötte után, amikor Steiner ennek a kezdeti folyamatnak a támogatását lezárta, vette kezdetét a nevelés művészetének a kibontakoztatása.
És valóban azt tapasztalhatjuk, hogy a tanárokban és a tanári kollégiumokban, nagy és jelentős pedagógiai képességek fejlődtek ki. A világ minden táján tevékenykednek olyan tanárok, akik a három pillér esszenciáját – az emberismeretet, azaz a diákok iránt megnyilvánuló érdeklődést; a lelkesedést, azaz a tanítás alkotó folyamatként való átélését; és a tantervet, azaz a tananyag fejlődési lehetőségként való felfogását – úgy tették magukévá, hogy azok karakterük részévé vált, és összetéveszthetetlen egységet alkotott bennük. Ezek a képességek az eltelt kilencven évben ezerszeresen megsokszorozódtak azokban a pedagógusokban, akik a nevelésnek ezt a művészetét magukban hordozzák.
Ebben a folyamat azonban még egy alapvető törvényszerűség is kifejeződik. Megállapítható, hogy az olyan kezdeményezés, mint a szabad fenntartású iskola, csak akkor életképes, ha a két szükséges, de egymást kölcsönösen kizáró erő harmóniába kerül egymással – egyensúlyba jut az iskola szellemi alkata által.1 Ez egyfelől az alkotás ereje, vagyis az az erő, amely formát, illetve alakzatot tud létrehozni. Másfelől pedig annak az impulzusnak az ereje, amely utat nyit a nevelés folyamatának, és a benne megnyilvánuló (önmagáért felelős) szabadságot megvalósítja. A formáló erő a tanítás során, a mindig újat alkotó mozgás teremtőereje, vagyis ennek a pedagógiának a gyakorlati megvalósulása.
Minden iskolának szüksége van egyrészt a kompromisszumokkal létrejövő, kereteket adó alkotóerőkre. Gondoljunk csak a (bármilyen formában megnyilvánuló) megbeszélésekre, gazdasági vezetésre, mindenféle szabályokra, megállapodásokra. És minden iskolának szüksége van impulzív erőkre is, rugalmasságra, nyitottságra, amelyek biztosítják a szükséges teret a tanítás teremtő folyamatához. Ha a szabályzó erők belekeverednek az impulzív erők terébe (pl. előre meghatározott tantervek adaptálásakor, pedagógiai folyamatok szabályozásakor, – amikor a pedagógiában előtérbe kerül a naplók szerepe –, egységesített dolgozatok, szabványosított büntetések alkalmazásakor), akkor az az impulzus megbénulásához, a struktúra túltengéséhez vezet.
Fordítva, ha az impulzív erők keverednek bele a szükséges formák terébe, akkor önkényeskedés és anarchia keletkezhet (pl. ha minden kolléga minden kérdésben vétójoggal rendelkezne, vagy ha minden tanár a saját nézete szerint alakítaná a bizonyítványírás „hogyanját és mikéntjét”).
Ha a két erő gyenge, vagy az iskola szellemi alkata erőtlen, akkor az iskola a személyes érdekek önkiszolgáló boltjává válik, és elveszti identitását. Hol találkozhat a két erő? Hol töltik be feladatukat? A közös beszélgetésekben, a konferenciamunkában teremtődhet meg ez a kapcsolat.
Hetvenszer gyakorolni
Steiner hetven alkalommal kezdeményezett a kollégákkal közös beszélgetést. Ő maga példaként az iskola szívéről beszélt, hogy halálos volna, ha a szívben keveredne a két vérkör, annak ellenére, hogy itt kerülnek a lehető legközelebb egymáshoz. Az egyik áramlat táplál, ad, a másik lüktet. Külön és mégis együtt: az életet adó szívben. Éppen ezeknek az ellentéteknek a kiegyenlítése jelenti a legnagyobb kihívást ma a Waldorf-iskolák számára.
Mert a pedagógián kívüli érdekek, konvenciók, jelentősen befolyásolják, és formáló erőként hatnak az iskolán kívül és mindenekelőtt az iskolán belül is. Ez annak a veszélyét rejti magában, hogy az iskola egyfajta, inkább formális létre redukálódik: a Waldorf-iskola létezik, de nincs benne élet. Sok iskolában folyik ez a viaskodás, akkor is, ha gyakran nem nevezik néven. Hatalmas küzdelem zajlik a struktúrát formáló és az impulzust jelentő erők közti egyensúly biztosításáért. Itt kereshető arra is a válasz, hogy Steiner miért követelte az iskolai önigazgatást. Ettől remélte ugyanis az egyensúly megteremtését. Adódik a kérdés, hogy ez az egyensúlyért vívott küzdelem a nevelés művészetének tipikus jele-e, vagy mindenhol tetten érhető, ahol a kultúra megpróbál önállóvá válva, saját lábára állni? Steiner Emil Molt rendelkezésére állt, amikor az elhatározta, hogy a gyári munkások gyermekei számra iskolát alapít.2 És ezzel Steiner és Emil Molt sorsa e kezdeményezésben összefonódott . Emil Molt képviselte a megvalósítás során a struktúrateremtő erőt. Elfogadta azonban Steiner impulzív erejét, és alárendelte magát annak, mintegy kelyhet képezve, „védnökként” működve, és a személyes anyagi konzekvenciákat is vállalva.3
Individualitásából fakadóan Steiner mindkét területen ura volt a helyzetnek. Fölismerte azonban Moltban, – aki már 1911-től kezdve ezoterikus tanítványa és a szociális hármas tagozódásért vívott küzdelemben egyik leglelkesebb harcostársa volt – azt a személyiséget, aki képes volt hordozni a nevelésnek ezt az új művészetét. Vegyük szemügyre az alkalmazott antropozófia három területét, példa pedig legyen jelen esetben az orvoslás mozgalma. Már Ita Wegmann fellépése előtt voltak jelentős orvosok az antropozófiai mozgalomban. A gyógyítás művészetének szisztematikus kiszélesítése azonban csak az Általános Antropozófiai Társaság megalapítását szolgáló Karácsonyi Ülés után vált lehetővé. A Társaság szívéből fakadt a gyógyítás művészetének a kiszélesítése. Valamennyire hasonló folyamat zajlott le az euritmia területén is. Amikor megtalálták a személyiségeket, akik képesek voltak „megtestesíteni” az euritmiát, ösztönzések áramoltak Rudolf Steiner szívéből a Társaság kelyhébe, hogy onnan utat találjanak a világba.
Fejlődésorientált pedagógia
Hogy volt ez a pedagógiában? Rudolf Steiner már a XX. sz. első éveiben tartott pedagógiai tárgyú előadásokat. 1903-tól kezdve van ezekről az előadásokról írásos feljegyzés.4 1907-ben jelenteti meg a „Gyermeknevelés szellemtudományi szempontból” c. kis írását. Ebben az értekezésben található a következő mondat: „A szellemtudomány minden szóba jöhető segítséget képes lesz megadni, ha a nevelés művészetét lesz hívatott felépíteni.” Szokatlan mondat ez Steinertől.
Tizenkét évet kellett várni a felépítésre. A kezdeményezés nem a Társaság szívéből fakadt, hanem „kívülről” érkezett – Emil Molt személyén keresztül. Steiner a teljes felhatalmazás birtokában valami tökéletesen újat teremtett. A nevelés új művészetét, amely semmilyen pedagógiához nem kapcsolódott. Pedagógiája a tudati lélek korának nevelési paradigmájaként, autonóm módon működött: a tanulást célul kitűző nevelés felől, a fejlődés- és ezzel gyógyításorientált nevelés irányába mozdult el. Hogy mennyire komolyan gondolta és kezelte Steiner a kultúrának ezen az új területén megnyilvánuló autonomitását, megmutatkozik végül is az Antropozófiai Társaság 1923 karácsonyán történt újjáalakításában. Az akkor már négy éve sikeresen működő stuttgarti iskola, mint intézmény, (Steiner javaslatára) a főiskola keretein kívül maradt. A tanárok egyénileg csatlakozhattak ezután hozzá.5 A Waldorf-iskolával azonban más volt a helyzet.
fordította: Balázs Mátyás
[1] Az iskola szellemi alkatán minden szándék, cselekedet, gondolat és érzés összességét érti Steiner, amelyet az iskolában dolgozók hoznak létre.
[2] Rudolf Steiner: Lucifer – Gnosis (GA 34), „Gyermeknevelés szellemtudományi szempontból”
[3] Már korán fölismerte Steiner, hogy ezt a kezdeményezést le kell választani a Waldorf-Astoria Cigarettagyárról, és saját lábára kell állítani.
[4] Ld. R. S. GA , A-L, 464
[5] Ld. fent (GA 300c): 1924. február 5-i konferencia