Az osztály épp bőszen focizott a pályán, mikor lekiáltottam értük, hogy gyorsan jöjjenek fel, mert valami fontos készülődik.
Egy pillanat alatt rohanni kezdtek a terem irányába, nyilván érezték a hangomból, hogy valami rendkívüli következik.
Az ELTE tanítóképző főiskola diákjai érkeztek egy napra hospitálni iskolánkba, hogy megismerkedjenek a matematika- és az idegennyelv-tanítás módszereivel a Waldorf iskolákban.
A hetedik osztályban éppen algebra korszak volt, de ez nem szerepelt a programjukban, hiszen ők csak az első hat osztályban voltak érdekeltek. A szervezést főleg Kulcsár Gábor és Bakonyi Kati végezte, akik elkészítették a nap szakmai programját.
A hospitálást megelőző nap délutánján azon morfondíroztunk, milyen kár, hogy nem készültünk nagy büfével a 60-80 diák ellátására. Legalább kávét adhatnánk nekik! De az iskolában nincs olyan kávégép, amely alkalmas lenne ilyen mennyiségű kávé gyors előállítására. Nagy kár. Az ifjú főiskolások elképzelhetetlenek kávé nélkül… A megváltoztathatatlan tényekbe mégis illik belenyugodni. Vagy csak aludni rájuk egyet, hogy kiderüljön: a tények sokszor szúnyoghálóként viselkednek az ötletekkel szemben…
Másnap reggel az iskolába menet az autóban kávéillat csapta meg az orromat. Nescafé! Megvan a helyes megfejtés a tegnapi rejtvényhez! A Nescafé vacak, de gyorsan elkészül, csak forró víz kell hozzá. Vízforraló van az iskolában, instant kávét pedig találunk a frissen nyílt sarki Tescóban. Ilyen kávét fogunk fölkínálni a vendégeknek. Kávéházban nem inná meg senki, de még emlékszem, hogy egyetemista koromban, amikor nem volt elég vér a koffeinemben, nem foglalkoztam azzal, hogy azt a kávét szakértő kezek válogatták-e ki egyesével, és kávémesterek pörkölték-e varázslatosra; csak az érdekelt, hogy ébren maradjak. Manapság pedig, a kávéautomaták korában nem lesz botrány, ha nem lesz babkávé. Rémes, de így van.
Mire beértem kis falumból az iskolába, a józan paraszti ész átvette a hatalmat az agykérgemben. A soron következő matematika órát az üzleti élet realizálására fogjuk fordítani.
Megérkezésemkor Gyöngyi néni irodája előtt a folyosón már ott álldogáltak a főiskolások. Gyorsan megkérdeztem tőlük, hogy szerintük lenne-e igény a szünetben kávéra, és ha igen (mert persze, hogy igen), akkor mennyit szoktak egy adag gépi kávéért fizetni a főiskolán. Kiderült, hogy 60-70 Ft-ért már van porkávé a gépekben, ez irányadó adat volt.
Az osztály épp bőszen focizott a pályán, amikor lekiáltottam értük, hogy gyorsan jöjjenek föl, mert valami fontos készülődik. Egy pillanat alatt rohanni kezdtek a terem irányába, nyilván érezték a hangomból, hogy valami rendkívüli következik. Megkértem őket, hogy azonnal menjenek le, és végezzenek piackutatást a főiskolások körében, hogy ki szeretne a szünetben kávét inni és péksüteményt enni. Néhány perc múlva a táblán ott szerepelt, hogy hány kávé és hány péksütemény eladása várható biztosra. Az ennivalóval azonban akadt egy kis árképzési problémánk. A hetedikesek egybehangzó véleménye szerint a sarki pék olyan drágán adja az áruit, hogy azt haszonnal továbbadni képtelenség. „Azon semmi hasznunk nem lesz, mert olyan drágán kellene adnunk, hogy azt már nem veszi meg senki!” Akkor ne onnan hozzuk! – jött a mentő ötlet, amit el is fogadtunk. Vegyük a sarki boltból, ott jóval olcsóbb. Azon még némi hasznunk is lehet.
Elkezdtük az órát, fölfokozott állapotban. Határidő is volt, hiszen tudtuk, hogy 10 órakor hirtelen megjelenik 60 főiskolás, akiknek forró kávéval kell szolgálnunk. Akiket ki kell csábítanunk az udvarra, tehát még feliratokat is gyártanunk kell. Irányító táblát az idegeneknek, árlapot a vevőknek. Árat kellett képeznünk, úgy kellett az árakat kialakítanunk, hogy azok vonzók legyenek, és lehetőleg a büfé végén ne legyen ráfizetés. Annál is inkább ne, mert én adtam a kezdő tőkét a vállalkozásunkhoz. Az már a megbeszélés elején kiderült, hogy ezen a napon nem fogunk sok pénzt keresni, de „nem ez a lényeg, legalább nagyon jó lesz!”
Fölosztottuk a feladatokat: volt, aki a boltba rontott ki kerékpárral, volt, aki az aula asztalait telepítette ki a folyosóra, sokan készítettek táblákat, hogy az épületben idegenül mozgó főiskolások könnyen kitaláljanak az épületből. Az iskolától kaptunk műanyag poharakat és kiskanalakat, így ezek beszerzésével nem kellett foglalkozni. Minden nagyszerűen működni látszott, amikor az élet megrázta csengettyűjét, és mosolyogva megmutatta, milyen erényekre van szüksége a vállalkozónak, ha jövedelmet akar realizálni. A boltból ugyanis a reggel arra járó éhes emberek mind kiették a péksüteményt, és a hospitálók korábban kijöttek a második osztályból, mert nem akarták megélni a tízóraira való előkészületeket.
Azonnal forralni kellett tehát a vizet, a boltból hozott instant kávé már oldódott is, a hospitálóink is bevetették magukat, segítettek a lebonyolításban. A péksüticsapatnak támadt egy mentő ötlete: eszükbe jutott, hogy egy másik boltban talán lesz olyan sütemény, amely kiválthatja a betervezett péksüteményeket. Lélekszakadva kerékpároztak el a távolabbi boltba, és a szünet kezdetére meg is jelentek némi linzerrel.
Az udvaron nagy lett a fölbolydulás, hiszen ilyen büfé tényleg csak ritkán jelenik meg az udvaron. A főoktatásról kijövő tanárok és a szaktanárok egyaránt kedvesen álltak az ötlethez, így az egyetemisták mellett ők is segítettek a vállalkozást megmenteni az azonnali pénzügyi válságtól.
Másnap igyekeztünk a tanulságokat levonni, megállapítottuk, milyen fontos a vásárlók megismerése, a helyes árképzés, a reklám, a jól végzett munka és persze a rugalmasság, hogy az újonnan kialakuló, váratlan helyzeteket kezelni tudjuk.
Talán az epocha legemlékezetesebb napját köszönhettük a főiskolások látogatásának. Minden pillanatát élveztük!
Kökéndy Ákos, 7. osztály