A világ figyelme egy pillanat alatt Devecserre irányult; október 4-én a vörösiszap elkezdett ömleni a timföldgyár tározójából, két település jelentős részét tönkretéve. A devecseri és a kolontári lakosokat művelődési házakba, sportcsarnokokba és rokonokhoz telepítették. Folynak a fölértékelések, ám sok ingatlant az eredeti érték felére becsülnek. A lakosok még nem tudják, az ingóságokért kapnak-e kártérítést.
A devecseri általános iskola titkárával kapcsolatba lépve megkaptuk azoknak a családoknak a telefonszámát, amelyek bármilyen módon károsultak. Fölhívtunk mindenkit, akit tudtunk, megkérdeztük, mire volna a legnagyobb szükségük. Már telefonon keresztül is nagyon örültek a hívásoknak, de többeknek nehéz volt kérni. Képzeljük csak el, hogy hirtelen rengeteg ember keres meg minket, akik ajándékba visszaadnak nekünk mindent, amit pár perc alatt elveszítettünk, és amiért valaha keményen megdolgoztunk! És hálásnak kell lennünk. De hálásnak lenni nem a legkönnyebb dolog. Egy ország fogott össze, és segítette őket, mindenki, ahogyan tudta. Szerintem büszkék lehetünk rá, hogy mi is megtettük azt, ami tőlünk telt.
Reggel, miután bepakoljuk az iskola által fölajánlott fénymásolót, valamint a családoknak külön szétválogatott dolgokat, elindulunk. Gyöngyi néni, Gácsi és Béla bácsi jön velünk, valamint Bányai Gabi, aki Devecserből származik. A diákságot Tass Borcsi, Doma Sára, Horváth Kristóf, Petróczy Andris, Ferenczy Bálint és én képviseljük. Két autóval haladunk az M7-esen a zuhogó esőben. Devecser előtt elterelnek minket a rendőrök; pár kilométerrel a város előtt eláll az eső is.
Az út jó hangulatban telik, ám amint meglátjuk az első házat másfél méter magas vörös csíkkal az oldalán, mindenkinek eláll a szava. Olyan, mintha az ember kísértetvárosba lépne be. Élő temetőbe. A házak ajtaja, ablakai tárva nyitva, üresen tátongnak a kicsi épületek, a fák alját szintén méternyi magasságban vörösre festette a pusztító lúgos iszap. Egy kis hídon áthajtva érünk be hivatalosan a városba. Alattunk a patakban ömlik a vörös víz. Három szín uralkodik: a fehér, a szürke, és a vörös. A valaha gyönyörű kastélypark kopár és szomorú.
Ahogy beljebb érünk, emelkedik az út, és a vörös csík egyre keskenyedik. A domb tetején áll az iskola, ahol az iskolaigazgató, néhány tanár és a kíváncsi diákság fogad minket. A kisbusz a hátsó bejárathoz parkol, mi pedig rögtön elkezdjük kipakolni a csomagokat. Egy osztályteremben rengeteg sampon, víz és lencsekonzerv áll. Ide hozzuk be a szállítmányunkat. Mellettünk az ablakban nyolcadikos lányok ülnek, és kérdeznek. Közvetlenek és vidámak. Tulajdonképpen mindenki az.
A kipakolás után a kilencedikesek egy szülővel készítenek interjút, majd ebédelünk. Eközben a magyartanárnő megkeres három diákot, akik rajta vannak a mi listánkon is. Két lány és egy fiú. Egy teremben kérdezzük őket a történtekről, ők pedig mesélnek. Mondják, hogy sok újságíró kérdezi őket, a tv-től is jöttek már. Megszokták. A kezdeti, kissé hivatalos hangnem kis idő elteltével barátságosabbra fordul, majd mikor befejezzük, izgatottan követnek minket a terembe. Mindenki megkapja a saját csomagját, fölpróbálják a cipőket is. Nagyon örülnek. A magyartanárnő kissé izgatottan kezeli a helyzetet…
Ezek után elköszönünk tőlük, mert indulnak haza, mi pedig megyünk ,,várost nézni” – amit nem igazán nevezhetünk városnézésnek.
Végigjárva az utcákat, egy lelkes idegenvezető kimerítő előadást tart Gárdonyi Géza Devecserben tartózkodásáról. Megmutatja a templomot, az emlékművet, a domborművet, ám elkeseredésére minket ez nem igazán köt le. A hiányos, médiából szerzett információ miatt nagyon kíváncsiak vagyunk mindannyian. Ahogy haladunk lefelé a dombról, megint megjelenik a vörös csík, egyre nő, mellettünk halad, mint egy kísértet. Bányai Gabi ismerőse azt is elmeséli, hogy a vörös iszap tönkreteszi a házak talapzatát; ez az oka annak, hogy az épületek zömét le kell bontani. A város tele van katasztrófaelhárító autókkal és rendőrautókkal. Az egyik rendőr közli velünk, hogy tilos fényképezni, mire az idegenvezetőnk – aki nagyon híres lett a katasztrófa miatt – azt tanácsolja, hogy titokban készítsünk képeket. Sok helyről már elszállították a tönkrement földet, így a házak árulkodnak a két hónappal ezelőtti eseményről.
Új és régi házak, kertek, földek, gémeskutak, szobák, kerítések és növények mentek tönkre. A legtöbb helyen másfél méter magasan hömpölygött az iszap, mesélik. Viszont vannak helyek, ahol embernyi magasan festette be a falat az áradat. A házak falain kéznyomok. Poros szobák ablakain keresztül bepillanthatunk egy család életébe, amelyre lesújtott a katasztrófa.
Miután körbejárjuk a város egyik részét, visszamegyünk az iskolába, ahová már megérkeztek a szülők. Bármennyire próbálja is a magyartanárnő nagyon hivatalossá formálni és elnyújtani az ,,átadást”, gyorsan lezajlik. Mindenki kap egy doboz élelmiszert és egy doboz mosószert, valamint a többi becsomagolt holmit, amelyet kértek. Nagyon örülnek. Köszönik, ahogy tudják. Miután az utolsó családnak is segítünk bepakolni, elindulunk Kolontáron keresztül hazafelé. Az ottani pusztítást is látjuk, majd fölmegyünk az egyik iszaptározó gátra. Óriási, kopár, kihalt területet láthatunk. Ezután megnézünk még egy több száz éves tölgyest, és indulunk haza.
Szerintem nyugodtan mondhatom, hogy nagyon elfáradtunk, de úgy érzem, mindannyiunknak megérte a fáradtságot. Szörnyű volt látni a pusztítást, de ezt ellensúlyozta az, hogy segítettünk. Nem csak egyszeri akciót terveztünk. A mostani tanulságokat fölhasználva kérünk titeket, hogy segítsetek nekünk még egy ilyen gyűjtést szervezni!
Rendkívül hálásak vagyunk azért, hogy ennyi mindent elvihettünk, és ezt nektek köszönhetjük. Nagyon jó volt látni az összefogást a rossz helyzetbe került embertársainkért. Valami nagyon szép dolgot csináltunk!
Budapest, 2010. december 8.
Köszönettel a Diákönkormányzat nevében:
Pocsai Eliza
A januári számban olvashattok két interjút az ott élőkkel. (A szerk.)