A PHWI alapításának 25. évfordulója alkalmából az újságnak ebben a rovatában a 25 év alatt létrejött és hagyománnyá vált művészi és pedagógiai munkák egy-egy csoportjának a történetét mutatjuk be röviden. Decemberi számunkban az Artemis Euritmia Színpadról olvashattatok Scheily Mária elbeszélésében. Most pedig Balázs Mátyás és Galsai Zsolt mesél az iskolai zenekar létrejöttéről.
Az interjút készítette Fürjes Gabriella
Fotók: Kalocsay Károly
Hány éves történetről van szó valójában?
Balázs Mátyás: Ezt nem lehet megmondani, mert ennek a zenekarnak nincs alapítási éve. Tizenöt évvel ezelőtt, amikor idejöttem az iskolába, együttzenélési alkalmakat kerestem. 1999 körül lehetett, amikor egy ilyen alkalommal Bognár Márta hegedült, Bognár Péter csellózott, Zsolt brácsázott és én fuvoláztam. Ezt azonban még nem lehet zenekar-alapításnak nevezni, hiszen csak az volt a szándékom, hogy kedvünkre együtt zenéljünk. Ehhez mindig is szerettem megragadni minden lehetőséget.
Mikor éreztétek úgy, hogy zenekarrá váltatok?
Galsai Zsolt: Matyi folyamatosan hívott embereket, hogy zenéljenek velünk, és egy idő után jöttek is egyre többen. Ennek következtében aztán már nem is fuvolázott egy idő után, hanem elkezdte vezetni a próbákat. A dátumát nem tudom pontosan, de az biztos, hogy tanév eleje volt, amikor úgy döntött, hogy ezentúl zenekar leszünk.
B. M.: Még egy gyökere van a történetnek, mégpedig az, hogy engem, amikor ide jöttem, gyakran arra kértek, hogy az iskolai ünnepekre szolgáltassak zenét.
G. Zs.: Akkoriban mindenki zenélt, aki tudott hangszeren játszani a tanárok között. Az első évnyitón itt, az épületben például az euritmiatanár és az énektanár duó fuvolázott fönt a karzaton, és az összes osztály az aulában hallgatta őket. Mindenki zenélt a tanárok vagy akár a szülők közül is, aki tudott, mivel még nem nagyon voltak diákok, akik képesek lettek volna egy hangszeren színvonalasan játszani.
B. M.: Fontos előzménye volt a zenekar születésének a kvartett után a Lemniszkáta-trió megalakulása. Gát Anna zongorázott, Bencze Laci bőgőzött és én fuvoláztam benne. Ünnepeken mi szolgáltattuk a zenét. Aztán felbomlott a triónk, és akkor kezdtem el tulajdonképpen új embereket hívni azzal a szándékkal, hogy legyen egy zenekar. Kb. 10 évvel ezelőtt Németországból hozzánk látogatott egy nagyon kedves, ötven-hatvan fős zenekar. Én vállaltam azt a feladatot, hogy kalauzolom őket Budapesten, és megszervezem a koncertjüket. Rendkívül lelkes karmesternője volt a zenekarnak. Elmesélte, hogyan szervezte meg régi szülőkből, régi diákokból, kicsikből, nagyokból a zenekarát, és rettenetesen biztatott engem, hogy ne adjam fel, csak csináljam, és higgyem el, hogy menni fog. Ez a találkozás biztos, hogy mérföldkő volt az életemben.
Adott esetleg konkrét ötletet is?
G. Zs.: Igen, hogy a klarinétot a brácsa szólamba kell beültetni. Ez azóta is hagyomány.
B. M.: Igen, ez kulcskérdés volt, mivel általában kevés brácsás van, klarinétos viszont például több. Félórákat beszélgettünk az elutazásuk után többször is telefonon, mivel nem szeretett e-mailt írni, és biztatott, ötleteket adott, látta és értette, mivel küszködöm, és fontos volt neki, hogy átadja nekem azt a tapasztalatot, amin ő is keresztülment. Nagyon nagy szerepe volt abban, hogy egy kicsit bátrabban kezdtem aztán hozzányúlni a dolgokhoz.
Hogyan kapcsolódik a zenekar munkája az iskola életéhez?
B. M.: A Mihály-napon, a Bazáron, a Lemniszkátán és a Tavaszi Hangversenyen stabilan fellépünk a mai napig, és ezek az alkalmak tulajdonképpen ki is töltik a zenekar életét. Mert ezekre komolyan kell készülnünk.
Hogyan kerülhet be ma a zenekarba új tag?
B. M.: Meghívásos alapon működik a zenekar. Hegedűs mindig kell például.
G. Zs.: Az iskola adottsága, hogy fuvolista és csellista mindig van.
B.M.: Mindig vizslatok, az osztálytanítókat megkérem, hogy írják le, milyen hangszeren játszanak a gyerekek az osztályukban. És hetedik, nyolcadik osztálytól már hívogatom is az embereket, személyesen szoktam megkeresni őket.
G. Zs.: Az a minőség, ahogy most megszólalt a zenekar a Bazáron, az egy óriási fejlődési út eredménye. És ez a minőség már vonzó egy zenésznek. Hatalmas dobás volt előtte a Glória előadása, különben a legnagyobb erőfeszítés arra ment el leginkább, hogy Matyi összetartsa ezt a társaságot, hogy eljárjanak a próbákra az emberek.
B. M.: Amíg nem szólt jól a zenekar, kifejezetten kínos is volt. Odamentem emberekhez, és nem akartak jönni. Úgy kellett rábeszélni őket. És ez persze egy ördögi kör, mert akkor fog szólni, ha jönnek, de nem jönnek, mert nem szól jól. A 20 éves évfordulón előadott Glória nagyon nagy előrelépést jelentett abban, hogy ebből az ördögi körből ki tudjunk szállni. Eleinte szakkört tartottam a gyerekeknek, pár év óta pedig iskolai támogatással órarendi órámmá vált a zenekar működtetése, ami ugyancsak nagy támogatás az iskola részéről. Jártunk természetesen tévutakon is. A Glória körüli lelkesedésből sajnos nem született meg a kórus és a zenekar együttműködése, és hogy közös repertoárt tudjunk építeni. Több kórussal is próbálkoztunk aztán még, de egyikből sem lett tartós közös munka. Az ezekkel a próbálkozásokkal töltött évek mai szemmel tévutaknak tűnnek. Ugyan nagyon értékes kísérletek voltak, de a mai zenekarból visszatekintve éveket töltöttünk azzal, hogy olyan műveket tanultunk meg, amelyeket kórus nélkül ma már egyáltalán nem játszunk.
Mi a feladata egy zenekari tagnak?
G. Zs.: Péntekenként ott lenni a próbán kettőtől négyig.
B. M.: És ez hihetetlenül nagy feladat. Kettőre hirdetem meg a próbát, és mostanában kettőre mindenki ott is van, ami azt jelenti, hogy fél háromkor általában el is kezdünk zenélni. A zenekari próba elvileg fél háromtól négyig tart. Régen fél háromkor úgy kellett összevadászni az embereket, a hajamat téptem, mire megszólaltunk, három óra is lett.
G. Zs.: Ez így igaz. Volt két hegedű, egy brácsa, meg három cselló. És Matyi (miután kitépte a haját,) a legnagyobb nyugalommal három órakor elkezdte a próbát. Szerintem ezért is van zenekar. Mert Matyi úgy döntött, hogy őt nem érdekli, hányan vagyunk, ketten vagy hárman, ő próbál.
B. M.: Az utóbbi időben egyre fegyelmezettebben járnak a tagok próbára. Sőt, már ott tartunk, hogy a fél háromkor kezdődő próbára kettőkor jönnek, hogy az előkészületekben segítsenek.
G. Zs.: A Glória hatalmas lépcsőfokot jelentett abban, hogy most hol tart a zenekar. A Glóriára készülvén lett egyébként órarendi óra a zenekar, és mellette párhuzamosan készült a diákkórus és a szülői kórus is. Madaras Gergely pedig aztán az előadásra összerakta. Az feledhetetlen pillanat volt, amikor az aulában első alkalommal megszólalt a Glória, én egy kicsit meg is hatódtam.
Volt-e másik olyan fellépésetek, amely által azt érezhettétek, mint a Glória esetében, hogy minőségi ugrást él meg a zenekar a munkájában?
B. M.: A Haydn-zongoraverseny Székely Kristóffal, majd Geszti Emőkével. Nagyon szépen szólt. Ugyanakkor megint majd két évet szántunk egy mű megtanulására, amely csak akkor szól, ha van egy zongorista. Emiatt nem tudtuk repertoáron tartani.
G. Zs.: Mind a kettő nagyon komoly darab volt, amelyek komoly felkészülést igényeltek. És ez a lényeg. Az igazi élményt mindig az adja, ha nagy művet játszunk. Amikor sokan vagyunk, vagy valami nagyon nehéz, és mi megtanuljuk. Az igazi élmény az, amiben sok munka, sok gyakorlás van. Az ilyen volumenű darabok előadása adott mindig nagy élményt.
B. M.: A Bartók-darab is szerencsés választás volt, nagyon szerette a zenekar, szívesen jöttek a tagok próbálni.
Azt mondjátok, hogy ezek a nagyobb projektek mindig minőségi ugrást is előidéztek a zenekar életében. Milyen különbséget láttok még az iskolai eseményeken szolgáltatott zenélés és a nagyobb reflektorfényben zajló koncertjeitek hatása között?
B. M.: Én nem látok nagy különbséget. Az iskola zenei élete is sokat változott. Nagyon sok jó zenész jár az iskolába, akik képesek az egyes ünnepeken nagyobb előkészületek nélkül is színvonalasan játszani.
Hogyan lehet a különböző felkészültségű és érettségű zenészekkel együtt zenélni?
B. M.: Az én hozzáállásom az, hogy a zenekarban a vakok látni kezdenek, a süketek pedig hallani. Az idei évtől megnyugtató igazán a helyzet, mert vannak szólamvezetők, akikre rá lehet bízni az egyes részek kigyakorlását.
Hogyan zajlik egy próba?
B. M.: Mindig közösen kezdünk, aztán következnek a különböző termekben a szólampróbák. Megbeszéljük, hogy meddig, amikor is visszajövünk, és ismét közösen csinálunk valamit. Egy darab megtanulása úgy kezdődik, hogy a szólamvezetők külön-külön dolgoznak a szólamaikban, és előkészítik ezáltal a közös nagy munkát.
Mennyiben más egy Waldorf-iskola zenekara, mint bármilyen más zenekar?
G. Zs.: Nagyon más. Hiszen különböző hangszeres tudású emberek játékát kell összehangolni egymással. Ez komoly pedagógiai feladat. Egy zeneiskolában van egy olyan zenekar, amelybe azok járnak, akik a hangokat bogarásszák, és van egy másik zenekar, amelybe már a nagyobbak járnak, és teljesen másra képesek. Nagyon más hangulata van egy zeneiskola zenekarának. Egyrészt nagyon sokan vannak, mivel kötelező, másrészt teljesen más típusú pedagógiával dolgoznak. A karmester megmondja, hogyan kell játszani.
B. M.: A másik fontos különbség, hogy más zenekarokat (szak)képzett karmesterek vezetnek. Azt szögezzük le, hogy én nem vagyok karmester.
Minek neveznéd magadat?
B. M.: A zenekar művészeti vezetőjének, mondjuk. Én ezt közös munkának tekintem. Én nem tanultam vezényelni, és képzett zenész sem vagyok.
G. Zs.: De vannak titkos jeleink, amelyeket csak mi ismerünk.
B. M.: A vezénylés nemcsak zenei, hanem pedagógiai szempontból is izgat. Hihetetlen élmény, hogy csend van, fölteszem a kezem, és fölveszi mindenki a hangszert. Valljuk be, ezt történelemórán nem mindig tudom elérni. Egyébként zenekari próbán sem mindig. Vezényléskor az a feladatom, hogy megadjam a taktust és beintsem a szólamokat, amikor jönnek. Ezeket természetesen sokat gyakorlom.
Április 10-én nagyszabású koncertet ad a zenekar az IBS-ben, amelyet azonban nem te fogsz vezényelni, hanem Madaras Gergely. Miért?
B. M.: Mert büszkék vagyunk arra, hogy Gergő az iskolánk volt diákja, aki ma már nagyon komoly nemzetközi karriert épít. Nagyon fontosnak tartom, hogy a régi diákokat ily módon kövessük. És az egy óriási élmény mindannyiunknak, hogy profi zenészként vissza tud jönni hozzánk.
Meséljetek róla egy kicsit!
G .Zs.: Gergő pillanatnyilag az English National Opera (Angol Nemzeti Opera) asszisztens karmestere.
B. M.: Ez azt jelenti, hogy ő tanítja be a darabokat, de a koncerten nem ő vezényli.
G. Zs.: Volt egy hónap azonban idén ősszel, amikor ő vezényelte a Varázsfuvolát az angol Operában. Mellesleg a dijoni zenekarnak is a zenei igazgatója. Két évre előre be van táblázva szinte minden napja. A mi koncertünk azért lesz április 10-én, mert Gergő azokban a napokban a MÁV Szimfonikus Zenekart vezényli, és ily módon Magyarországon tartózkodik. Mint karmester, nagyon pozitív hatású, végtelen jókedvű és nagyon magabiztos. Az ember elhiszi neki, hogy sikerülni fog, és ezáltal valóban sikerül is.
Mit fogtok játszani április 10-én?
B. M.: Én állítottam össze a repertoárt, de az legyen titok, elvégre sokat kell még dolgoznunk.
Mit kívántok magatoknak a zenekarban a következő 25 évre?
G. Zs.: Ennek a zenekarnak szerintem az jelentene igazi nagy előrelépést, ha létre tudnánk hozni azt a Gát Annával már két éve tervezett alsós zenekart, amelybe 4–8. osztályos zenészek járnának. Egyszerű darabokat játszanánk, és közben elő tudnánk a tagjait készíteni arra a zenekari tapasztalatra, amely aztán a felsős, Matyi által vezetett zenekar munkájában beérhet. A kiszenekarból vezetne az út a nagyba, talán már hetedik, nyolcadik osztályban, és a nagyzenekarba jutás ily módon felértékelődhetne, igazi rangot jelentene. Egy ilyen alsós zenekar abban is segíthetne, hogy nyolcadik, kilencedik táján, ahogy az általában lenni szokott, ne hagyják abba a gyerekek a zenélést. Az igazi zenei élmény a közös zenélés, és ennek a vonzereje hozzájárulhatna ahhoz, hogy hosszabb távon a hangszereik közelében maradjanak a gyerekek. Ha a közös zenélés élményét itt, az iskolában már a kisebb gyerekeknek is negyediktől vagy ötödiktől meg tudnánk adni –, mert nem minden zeneiskolában van zenekar –, és ezt a nehéz 8–10. közötti időszakot meg tudnánk segíteni egy zenekarral, akkor ennek nagyon jótékony hatása lehetne.
B. M.: Ha nekem lehetne egy kívánságom, akkor azt kívánnám, hogy mindenkinek, akivel én együtt zenélek, jelentse az együttzenélés azt, amit nekem.
Neked mit jelent?
B. M.: Hogy ráérek. Mert együtt zenélni jó.
G. Zs.: Igen, mert az nagyon jó.