Húshagyó keddel vége a farsangi időszaknak, és másnap, hamvazó szerdán elkezdődik a húsvét előtti böjti időszak. Ha még régebbre tekintünk vissza a naptárban, akkor azt látjuk, hogy a farsang előtt, a karácsonyt megelőző néhány hétben megint csak lezajlott egy fontos böjti korszak az advent időszakában, vagyis a két nagy keresztény ünnepünket böjttel várjuk, böjttel készülődünk az ünnep eljövetelére.
Úgy tűnik – tanúi lehettünk az idei farsang körüli vitában is annak – hogy a böjt fogalma sokaknak, elsősorban gondolom a fiataloknak, egyfajta idejétmúlt, ósdi légkört áraszt magából, hiszen nem nagyon tudjuk, mit is jelent valójában ez a régi, egyházhoz kötött, azon belül is a katolicizmusból eredeztetett szokás. Pedig a böjt megtartásának parancsa ószövetségi eredetű, azaz sokkal régebbi mint a katolikus vallás. (Csak halkan jegyzem meg: valószínűleg ugyanígy a farsang jelentésével sem vagyunk tisztában, csakhogy – érthető módon – a vigadozás, a bulizás a fiatal korosztálynak természetesebb, ezért könnyebben elfogadható, mint a böjt visszafogottsága.)
Először is látnunk kell: ritmus van ezekben a időszakokban.
A farsang megannyi szokása, a beöltözés, azaz a más valakivé válás, a mulatságok, mint a társas érintkezések színterei, az étkezések viszonylagos bősége és jellegzetességei (pl. a farsangi fánk) kifelé lökik az embert magából; kicsit arra ösztönzik, hogy lelkében átélje a féktelen lehetőségeket, átérezze, hogy bármi lehet az életében, hogy levetkezze a korlátokat, melyek esetleg megkötik. A tágasság élménye hatolhat belénk, a gátlásainktól szabadulhatunk meg, megkövült szokásainktól oldódhatunk el, ha belevetjük magunkat ezekbe a farsangi „őrületekbe”. A kitárulkozás korszakát élhetjük meg, a másik felé való nyitottságnak van itt az ideje. A régi, paraszti kultúrában egyébként a párválasztásra alkalmas hetek voltak ezek.
A böjti időszak ezzel szemben befelé, az intim szféránk felé noszogat bennünket. A csend időszaka ez, a visszafogottságé. Énünk másik fele bontakozhat ilyenkor igazán ki, az, amelyik magányra vágyik, nyugalomra, elmélyülésre. Találkozhatunk önmagunkkal, a bennünk élő Istennel, feltehetjük magunknak a nagy és valójában egyedül fontos kérdéseket: Ki vagyok én? Merre tartok? Jól vagyok-e a helyemen? Mit csináltam eddig? Hogyan tovább? Kis rendrakásra nyílik most lehetőség, visszatekintésre, előrenézésre.
Gyönyörű, ahogy kiegészíti egymást ez a kétféle életvitel, hangulat.
Persze mondhatnánk erre, hogy ezt a kettősséget akár egy napon belül is megélheti az ember. Hiszen bármilyen napom is hordozhat – hordoz is – kifelé tárulkozó, akár szélsőséges hangulatokat is mutató órákat, és másfelől befelé forduló, csendesebb perceket.
Ez persze igaz. Helyes is, ha így van. Ugyanakkor gondoljunk bele, micsoda ereje van annak, ha ez a jellegzetes állapot hosszan kitart, és egyfajta karaktert kölcsönöz a heteinknek, legyen az a farsangi, vidám marháskodás vagy a böjti elmélyülés! És, másrészt: milyen erőt tud adni nekünk, ha ezekre az ünnepköri korszakokra bátran és komolyan ráhagyatkozunk, azaz félretesszük a mára már nagyon gyakorivá vált érzéseinket, miszerint mindig minden lehetséges, mindig mindent szabad. Milyen erőt ad például, ha a vasárnapból vasárnapot csinálunk, azaz egyfajta kisebb ünnepet, ünnepi ebéddel, beszélgetésekkel, látogatásokkal, és nem olvasztjuk bele a hétköznapok sorába. Ha tudatosan készülünk a karácsonyra az adventi időszakban, és kicsit minden nap megéljük a várakozás élményét Jézus születésére készülődvén. Ha – és ez az aktuális témánk most – tudatosan készülünk a húsvétra, Jézus Krisztus feltámadásának ünnepére. Tehát ha elfogadjuk, hogy most ennek van itt az ideje, ennek a húsvétra való figyelésnek, és nem a buliknak, nem a farsang folytatásának.
Nem beszéltünk még a böjtölés egy másik fontos jellegzetességéről, az önmegtartóztatásról. A fentiekben persze már némileg benne volt az önmegtartóztatás fogalma is, hiszen amikor a csendre törekszem, az lassabb tempóra ösztönöz, egyfajta módon megtartóztatom magam például a rohanástól, a kifelé éléstől. De hagyományosan ide tartozik az ételektől való önmegtartóztatás is: kevesebb ételt szokás ilyenkor fogyasztani, húst vagy egyáltalán nem szokás enni, vagy csak bizonyos napokra korlátozódik a tilalom, és emellett a böjtölő ember kerüli a nyalánkságokat.
De vajon mire jó ez a megkötöttség? – kérdezhetnénk. Hiszen súlyosan korlátozva éreznénk magunkat ilyen tilalmak hallatán ebben a mi nagyon individualista korszakunkban! A személyünket ért támadásként élnénk meg, ha valaki ezeket az előírásokat kérné rajtunk számon. De gondoljunk itt is csak bele, mennyi bölcsesség rejlik ezekben a régi szokásokban! A böjt a nagyon régi időkben egyrészt az egészség megtartására szolgált, hiszen a hús nélküli és kevesebb étel jót tesz a szervezetünknek, tehát tisztító kúraként funkcionált ez a néhány hét szűkebb étkezés. Másrészt: milyen erőt adna nekünk, ha megtapasztalnánk, hogy mindezen „létfontosságú dolgok” nélkül is nagyszerűen tudunk élni! Milyen fontos tapasztalatokat gyűjthetnénk, ha kipróbálnánk egyszer, mit jelent lemondani dolgokról, amiket eddig természetesen birtokoltunk vagy fogyasztottunk nap mint nap! Milyen szép lenne arra gondolni, hogy én most tudatosan megvonok magamtól valami olyat, amiről egyébként a világ más részein még csak nem is álmodozhatnak az emberek!
Vagyis arra szeretnék utalni, hogy minden bennünk nyer értelmet. Legyen az farsang vagy böjt, bennem dől el, hogy értem-e a mögöttes lényeget, vagy nem. Ott tudok-e lenni a farsangi forgatagban szívvel-lélekkel, tudok-e együtt hülyéskedni a barátaimmal, a kollégáimmal, vagy nem. Értem-e a böjt csendjének lényegét? Tudok-e esetleg naponta két percet arra gondolni: böjt van. Böjti időszak van, mert… És én ma nem veszem meg a csokimat, mert…
Jó volt ez az idei rendhagyó farsang, jó volt látni délelőtt a sok-sok jelmezbe öltözött alsóst, a zenélő fiúkat, a táncoló, énekelő felsősöket. Volt bőség, rengeteg sütemény, voltak jelmezek, más emberré váltunk, azaz próbálgattuk, hányfélék is vagyunk, lehetünk. De most már vége a farsangnak. És tudom, nehéz erre gondolnunk, mégis kívánok mindannyiunknak áldott, csendes böjti heteket!