Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szőlősgazda, aki munkásokat keresett a szőlőjébe. El is ment reggel a város központjába, ahol a munkanélküliek szoktak lebzselni, föl is vette az ott lévőket, meg is állapodott velük napi 1 dénárban. Aztán dél körül ismét arra járt, és ismét látott néhány munkanélkülit, hát őket is meghívta dolgozni. Ugyanez történt délután 3 körül, sőt 5 körül is: még mindig akadt egy-két munkanélküli, akiket a gazda fölvett a szőlőjébe. A nap végeztével annak rendje és módja szerint minden munkását maga elé hivatta, hogy kifizesse őket. Előbb azok kapták meg a bérüket, akik késő délután kezdték el a munkát – a gazda 1 dénárt adott nekik. Akik már 3 óra óta dolgoztak, szintén 1 dénárt kaptak. És ugyanígy: akik délben jöttek, megint csak 1 dénár fizetséget kaptak, mint ahogy azok is, akik már reggel óta kapálták a szőlőt.
Mi ez?! – kérdezhetjük sokan, mint ahogy azok a szőlőmunkások is fölháborodtak a gazda eljárásán, akik reggel óta a szőlőben fáradoztak. Milyen igazságtalanság ez? Hogyan lehetséges, hogy ugyanannyi a járandósága annak, aki csak két órát dolgozott, mint annak, aki tizenkettőt? Mit képzel ez a gazda? Milyen megalázó a viselkedése azokra nézve, akik egész nap gürcöltek!
A történet a Bibliában olvasható, Jézus egyik példázata (Mt 20,1-16). A szöveg így kezdődik: „Hasonló a mennyek országa a gazdához…”, vagyis a példázat a mennyek országának jellegét van hivatva bemutatni. A szöveget olvasva föl kell tennünk a kérdést, hogyan is állunk mi ezzel az országgal, szeretnénk-e ilyen országban élni. És vajon miként építhető ez az ország? Ez a forradalmi történet, mint annyiszor, itt sem hagy kétséget afelől, hogy gyökeresen máshogy kell gondolkodnunk, mint eddig tettük, ha az Isten társai akarunk lenni építő munkájában. Igyekezzünk hát megérteni, mit is tesz valójában a szőlősgazda a munkásaival!
Talán a legfeltűnőbb itt, hogy nem kérdez, nem méricskél, nem akar különbséget tenni ember és ember között, egyszerűen csak ad a magáéból. Nagyvonalúsága rányomja bélyegét az egész helyzetre. Nem ítélkezik, nem kér számon semmit senkitől. Nem faggatózik, hogy ugyan, miért csak délben kezdett az illető munka után nézni, vagy pláne 3-kor, még azt sem kérdezi meg, nem nyomozza le, ki hogyan végezte végül is a munkáját. Nem érdekli a teljesítmény. Nem a teljesítmény tehát a fokmérője a bérrendszerének.
Fölmerülhet bennünk a kérdés, hogy vajon akkor mi. A gazda valószínűleg nem naiv és nem gyakorlatiatlan, világtól elrugaszkodott fantaszta, aki kedvére szórja a pénzét úgy és annak, akinek akarja. Nagyon is megfontoltnak látszik. Nyilvánvaló a történetből, hogy itt az igazságosság fogalma kap új tartalmakat, sőt, hogy éppen ez a szőlősgazda célja meghökkentő tettével, mert mintha ezt mondaná: fogjátok fel egészen másként az igazságosság kérdését, mint ahogy eddig! Ennek fényében nem igazságos a teljesítmény alapú mérés, értékelés. Az igazságosság nem működtethető az 50-50%, az egyenlősdizés alapján, hanem – úgy tűnik – a nagyvonalú, méricskélés és ítélkezés nélküli szeretet alapján. Legalábbis ilyen a mennyek országa, és ilyen alapokon építhető ez az ország. („Mert az Isten országa közöttetek van!” – Lk 17,21)
A gazda tulajdonképpen nem tesz mást, mint túllép a hétköznapi, nagyon is materiális szinten, és egy magasan fekvő, külső nézőpontot vesz fel, amikor rátekint valamennyi munkására. Ebből a nézőpontból látja azt, amit mi sokszor nem láthatunk, mert belül és alul vagyunk; látja, érzékeli mindazt a sok bonyolult összetevőt, ami miatt csak későn, csak keveset, csak így, csak úgy végezte ez vagy az az embere a dolgát. Talán látja azt a hosszú és nehéz utat is, amit már megtett eddigre, és látja, ami még hátra van. Látja karmikus összefüggéseiben sorsát is – és akkor egyszeriben értelmét veszti a méricskélés, a teljesítmény alapú ítélkezés. Nagyvonalúsága tehát mérhetetlenül kitágult látása következménye.
Szeretjük a gazda eljárását? Szeretjük-e a gondolatot, hogy ilyen a mennyek országa, az Isten országa? A történetben az egész napot végigdolgozók zúgolódtak, akik csak néhány órán át kapáltak, sejthetjük, hogy örömmel vették a pénzüket. Milyen emberi ez a kép! De vajon meg tudjuk-e érteni mi, egész naposak a gazda viselkedését? Meg tudunk-e elégedni, békélni az 1 dénárunkkal? Alkalmasak vagyunk-e a mennyek országára? Be tudunk-e állni az építői közé? Mert talán végül is jó lehet egy olyan országban, világban élni, ahol más szempontok alapján ítéltetünk meg, mint a teljesítményünk. Ahol szeretnek bennünket függetlenül attól, hogy mit tettünk le az asztalra.
Jó gazdaként tudnunk kell különbséget tenni a 12 órát és a 3 órát dolgozók között, helyesebben ismernünk kell ezt a tényt, de ítéletmentesen, tárgyilagosan. Ugyanakkor jó gazdaként szabadok vagyunk abban, hogy szeretetünkkel a magasból látottak fényében úgy járjunk el, ahogy jónak véljük; szabadok vagyunk abban, hogy mindenkinek 1 dénárt adjunk. Szabadok vagyunk abban, hogy ne vegyük tudomásul a tényt, ne adjunk hangot a látottaknak, ne hasonlítgassuk egyik vagy másik gyereket a többiekhez, hogy bizalommal megajándékozzuk őket a jövőjükkel. A jövőjük pedig valóban csak onnan fentről látható. De milyen hallatlanul nehéz feladat is ez!
A mérjünk, ne mérjünk, értékeljünk, hogyan értékeljünk kérdésekre én legszívesebben így válaszolnék: Jó gazda módjára éljünk az eszközeinkkel, szem előtt tartva azt a végső soron egyetlen fontos dolgunkat, hogy a mennyek országának építése a feladatunk. Minden módszer elfogadható, ami azt az országot építi, amiben jó lenni, ahol ez az újfajta igazságosság uralkodik. Ebből a nézőpontból nézve viszont a rendszer minden egységesítése kerülendő, hogy a gazda valóban szabad maradhasson.
Beöthy Hanna
(Megjelent az iskolai újság 2008 novemberi számában)