1. Waldorf Levél (1992–1993)
„… Hogy milyen volt a kezdet? Vonzó. Egészen pontosan képtelenség volt nem egyre közelebb és beljebb merészkedni. Olyan érzés, mint látni, hogyan szív magába egy papírcsónakot az örvénylő víz.” (Waldorf Levél, Nagy Ildikó Klára, I. évf. 4–5. szám, 1992. május 5.)
Az iskolaújságok történetével, pontosabban létrehozóinak és működtetőinek a visszaemlékezéseivel folytatjuk az elmúlt 25 évben létrejött pedagógiai és művészeti munkákat, hagyományokat bemutató sorozatunkat. Az emlékek felidézése közben tanúi lehetünk annak is, ahogyan megnyílik az idő, és benne fölsejlik az iskola története. A megjelent lapszámok cikkeit olvasgatva és H. Guttmann Angéla emlékeit fölhasználva jegyeztem le az alább olvasható írást.
1992-ben indult az újság, a Waldorf Levél, és két év alatt megjelent 12 szám. Az első szerzői: dr. Vámosi Nagy István, Annette Stroteich, Guttmann Angéla, a szerkesztők Beöthy Hanna, Guttmann Angéla és Holczer József.
Három osztály létezett akkor, majdnem száz gyerekkel és majd kétszáz szülő támogatásával. Az informális működés kereteit ezek a számok szétfeszítették, új eszközöket kellett keresni, ilyen lett a Waldorf Levél is. „Tudjuk, hogy szükség van rá, hiszen a baráti kapcsolatok hálója – amely eddig össze tudta fogni a Waldorf-iskolák és óvodák szülői közösségét – már nem elegendő, ahhoz túl sokan vagyunk. Új eszközöket, új formákat kell tehát találnunk. Erre szolgálna ez az újság.” – olvasható a Waldorf Levél első megjelent számában, 1992. január 15-én.
Nagyon heterogén társaság gyűlt össze a ’89‑ben alapuló iskola körül, és hogy mennyire, az a ’90-es évek elejére kezdett határozottan meglátszani. Néhány évvel a rendszerváltás után, úgy, mint az országos politika szintjén, a szülői körben is elkezdődött a nagy polarizálódás. „A legfontosabbnak mindenekelőtt azt tartjuk, hogy egy élő újságunk legyen, amely a problémák föltárásától és a vitáktól sem zárkózik el.”
Milyen problémák voltak, amelyek nyilvános megvitatásának, állásfoglalásainak a Waldorf Levél helyet adott? Az első az épület hiánya volt. a két első osztály a solymári művelődési házban működött, a harmadiknak már nem jutott hely. Egy erős szülői csoport elindult épületet keresni, és hamarosan talált is egy használhatót a II. kerületben, a Községház utcában. Az iskolát alapító kurátorok közül viszont voltak, akik ragaszkodtak a solymári helyszínhez, és bár igazi alternatívát nem tudtak nyújtani, fájdalmasan élték meg az iskola Hidegkútra költöztetését. Részlet az 1993. január 25-én a Waldorf Levélben megjelent, Jakab Tibor kurátorral készített interjúból: „Feltételezem, hogy végső soron mindenki azért csinálja, amit csinál, hogy a dolgokat előbbre mozdítsa. Az más kérdés, hogy ez sokszor nem sikerül. Tehát én el is tudtam fogadni a szülők akaratát. Ezzel nincs is probléma. Azonban úgy látom, hogy ez mégis törés a történetben, egy másik történet elindulása.”
A másik nehéz kérdés, amely megosztotta a szülői és tanári közösséget, az úgynevezett ,,ötödik osztály” vita. a szülők egy csoportja létrehozott egy osztályt a legidősebb Waldorf-iskolás gyerekeiknél egy-két évvel idősebb testvéreik számára, de az iskola ezt az osztályt nem tudta befogadni. Szülők érveltek a témában pro és kontra, Vekerdy Tamás is kifejtette véleményét egy interjúban, majd a Tanári Kollégium megfogalmazta állásfoglalását, miszerint az ötlet megvalósítását objektív okokra hivatkozva kénytelen elnapolni. Végül egy év kitartás után Mezei Katalin osztálytanítóval mégis az iskola legidősebb osztályává lettek ezek a gyerekek, és elsőként érettségiztek 2001‑ben.
A solymári és a hidegkúti iskola végső szétválását jelentette, hogy megalakult a solymári Waldorf-iskolát alapító alapítvány, amelynek kuratóriumában az eredeti kuratóriumot elhagyó Jakab Tibor és Makovecz Imre mellett több hidegkúti szülő is jelen volt. a solymári iskola pedig elindította az első osztályát a hidegkúti osztállyal párhuzamosan. Az fel sem merült, mint alternatíva, hogy közösen hozzanak létre egy nagy iskolát két párhuzamos osztállyal.
„Számtalan konfliktus adódott, miközben az iskola rendületlenül nőtt és indította a 30 fős osztályait, hála annak, hogy a konferencia minden nehézség közepette állta a sarat, és a szülők egyre intenzívebben magukra vállalták a fenntartó szerepét. Ennek a közepébe kerültünk mi mint botcsinálta sajtó, és próbáltunk tájékoztatni, közösséget szervezni. A második év végén olyan nyomás alá kerültünk a különböző szülői csoportok részéről (mit írjunk, és mit ne írjunk), hogy ezt nem bírtuk, és az újságkészítést feladtuk.”
H. Guttmann Angéla segítségévela cikket írta és szerkesztette Fürjes Gabriella
2. Waldorf-saláta (1997)
Magam is meglepődtem, amikor a szerkesztőség kedves felkérése nyomán előkerestem a Waldorf-saláta régi számait, hogy milyen régen is volt, amikor lelkesen írogattuk a nem túl hosszú életű iskolaújság-kezdeményezést. Ha jól emlékszem, összesen három szám jelent meg belőle, abból is az egyik egy karácsonyi különszám.
Tehát 1997-ig kellene visszamenni az emlékeimben, ami nem olyan egyszerű, egyrészt, mert tényleg nem ma volt, másrészt a múltnak személy szerint az én emlékezetem inkább a hangulatait, érzéseit rögzíti, nem annyira a tényeit.
Az előtörténet korábbra nyúlik vissza. Nagyobbik fiam még a Községház utcai épületben kezdte meg iskolás éveit, és mint lelkes ifjú szülők, szívesen vetettük bele magunkat új Waldorf-közösségünk feladataiba. Olyannyira, hogy családfőnket, Wootsch Pétert meginvitálták az iskolaszék akkor aktuális formációjába is. Az iskola aztán költözött, egy évig a Hűvösvölgyi úton „laktunk”, ahol egy nagyon fontos esemény történt: 1995-ben először látogatott Magyarországra a Waldorf-mozgalom nem sokkal azelőtt alakult új szervezete, az European Council for Steiner/Waldorf Education.
A találkozó egy sor újabb inspriációt adott ahhoz is, hogy egy Waldorf-iskolai közösséget milyen irányokba is érdemes formálni. Számomra a legizgalmasabb ezek közül a „tanuló, önfejlesztő közösség” elgondolás volt, minden értelemben. Mert nem feltételezte, hogy vannak mindenhez értő, felkent próféták és az őket pusztán követésre ítélt tudatlanok serege, hanem inkább valami nagyszerű közösségi működésnek lehetünk részesei, közösen keresve meg és érlelve a valódi céljainkat, feladatainkat.
Mire a Kossuth Lajos utcába költöztünk, már mindkét fiam az iskolában élte fele életét, és a szervezeti életben való ügyködés családi stafétáját én vettem át, és mivel az iskolai szervezet éppen időleges tetszhalott állapotban leledzett, ezért néhányan nekiláttunk életre kelteni azt. A tanárokban is buzgott ugyanez a késztetés, és így egymásra találva kezdtünk neki egy új iskolaszék létrehozatalának, valamint néhány akut kérdés megválaszolásának.
A gyermekbetegségek bennünket sem kíméltek, szenvedtünk a résztvevői inaktivitástól, a „már megint mit akarnak ezek”-féle reakcióktól, de ugyanakkor sok segítséget is kaptunk mind szülői, mind tanári részről. Talán nem kellene neveket említenem, mivel az aktív szülők negyedének neve sem jut sajnos az eszembe, de Lakatos Annáét és Szűcs Anikóét azért szívesen ide idézném, mivel az újság riportjainak, felméréseinek, cikkeinek írásában ők tevékeny részt vállaltak.
A lapszámok árulkodnak arról is, hogy nem mindenben tartottuk magunkat a „Waldorf-dogmákhoz”, és nem átallottunk kérdőívekhez, táblázatokhoz, statisztikákhoz folyamodni. Sokan ezeket „neofita buzgalmukban” – hogy Vekerdy Tamást is ide idézzem – „ördögtől való” dolgoknak tartották. Mi pedig azt gondoltuk, hogy a fürdővízzel sosem célszerű kiönteni a gyereket.
Igyekeztünk olyan fogalmakat is bevezetni, amelyeket akkoriban még nem használtak önmagukra magától értetődően a hazai Waldorf-közösségek. Így például a civil társadalom öntevékeny közösségeként definiáltuk magunkat. Az akkori időszak akut problémája a gyermekek étkeztetésének kérdése volt, azt hiszem, hogy talán a mi munkánk hosszabb távú hatása, hogy a kínálat később sokszínűbbé vált, és a szokásos gyermekétkeztetési lehetőség mellett egyéb lehetőségekkel is bővült a választék.
Végezetül a különszámról: karácsony előtt egy nem egészen szokványos számmal jelentkeztünk, amelyet magunk között csak „Angyal-salátának” becéztünk. Ez egy tematikus válogatás volt, mely egy műfajfüggetlen és egészen különleges angyal-seregletet vonultatott fel. Volt köztük versbe foglalt varázslatos angyal; Latin-Amerikában landoló, szánalmas, erőt vesztett Marquez-angyal; háborús angyal; sötét, gótikus hangulatú regény, baljós angyal Nick Cave tollából; kissé szentimentális, könnyeket fakasztó szeretet-angyal Móra Ferenc szívszaggató novellájából; és néhány határátlépést elkövető, Vaszilikosz és Wenders által megidézett ember-angyal átváltozás is. Mindehhez a Magyar Antropozófiai Társaság akkori vezetője, Szilágyi Péter írt veretes előszót, az újság elején pedig Koller Ferenc nekünk készített rajza volt látható, melyet az a bibliai pillanat ihletett, mikor a szamár meglátta az Úrnak angyalát.
Örömmel készítettük azt a számot is, melyet nem követett több folytatás. Engem elragadott a Magyar Waldorf Szövetség alakításának kihívása, és valójában azt hittem, hogy az újságnak sem maradt nagyon nyoma, hiszen az utolsó kép, amit őrzök róla, az a tanáriban halmozódó kiosztatlan halmok látványa. De az idő mindent helyrehoz végül. Tényleg nem hittem volna, hogy 2014-ben virtuális tollam éppen a Waldorf–salátáról fog betűket kanyarítani a monitorra.
Isten éltesse a fiatal felnőtt korba lépett hidegkúti iskola közösségének volt és jelenkori tagjait: tanulókat, tanárokat, szülőket és minden lelkes dolgozót, segítőt egyaránt. Boldog születésnapot kívánok, mindannyiunk közös örömére!
Szeretettel: Both Erzsébet