Miért ezek a tevékenységek? Miért ebben az életkorban? Az elsősorban 5–6. osztályosoknak szánt foglalkozásokon a szakkör címében is meghirdetett tevékenységekkel foglalkozunk.
A zsonglőrködés, a különböző tárgyakkal való ügyességi tevékenységek jótékonyan hatnak a koordinációra, a gondolkodási képességekre, és nem utolsó sorban örömet szereznek, miután sok-sok gyakorlás, leejtés után sikerül könnyedén kivitelezni őket. Be kell gyakorolni a mozdulatokat. Aprólékos tanulásra, tanításra van szükség ahhoz, hogy a buzogány ne vágjon szájba, a tányér ne essen állandóan az orrodra, a labda ne akarjon elszaladni előled, a diaboló ne forogjon össze‑vissza. És ha már egyet megszelídítettél, a nehézségek kezdődnek elölről, amikor kézbe veszed a másodikat, a harmadikat – a negyedikről, ötödikről már csak álmodunk- és azokat is megpróbálod egyszerre a levegőben tartani. Mindezt persze úgy, hogy közben könnyed vagy, kisimult az arcod, laza a vállad, harmonikus a mozgásod, esetleg a tekinteted közben más felé fordul (viccgyűjteményt olvasol, vagy figyeled a társadat, hogy ő éppen hol tart).
Mindezek a tréfás jelenetek, tevékenységek részei az együttléteinknek. Gyakorlásuk pallérozza az ügyességet, a mozgáskoordinációt, az egyensúlyérzéket, a finommotorikát, és ezek által jótékony hatással van az idegrendszerre, a gondolkodási képességekre, a problémamegoldásra, a lelki egyensúly megőrzésére, a lélekjelenlét képességének ápolására. Az akrobatika mozgáselemei elsősorban a nagymozgásokat segítik; az ugrások, átfordulások, támaszok, tartások a dinamikus és a statikus egyensúlyt egyaránt fejlesztik. Erőnlétet kívánnak, nagyfokú figyelmet a társak iránt, hiszen a páros gyakorlatoknál nagymértékben egymásra vagyunk utalva. Csak együttműködéssel, tapintattal lehet a másikat megtartani, megszerzett bizalmát ápolni és használni, vigyázni rá (testileg és lelkileg is).
A játék sokkal többet jelent, mint játszadozást, gyerekeskedést, elhanyagolható tevékenységet.
Jól ismerjük szülőként, pedagógusként a kisgyermekek játékigényét, azt a figyelmet, amivel átalakítanak, elképzelnek tárgyakat, megelevenítik őket, miközben teljesen átlényegülnek: favágók, szerelők, szakácsok lesznek. Az átélés, a beleélés, az átváltozás, a teremtés képessége, vágya, igénye nem tűnik el az évek múlásával. A Waldorf-pedagógia nagymértékben épít erre a képességre minden életkorban, minden tevékenységben: a betűtanulás-tanítás módszerétől a történelmi korok megközelítésén át a 12.-es színdarab megalkotásáig.
A gyerekek, ha lehetőségük van rá, szeretnek új játékokat kitalálni, a meglévők szabályait átalakítani, saját csoportjukra, éppen aktuális helyzetükre formálni. Mindezt a felnőttek előre meghatározott, általában változtathatatlan szabályrendszerei között, és azok ellenére is. Még különösen fogékonyak erre 10–11–12 éves korban, később már könnyebben, szívesebben követik a sportjátékok felnőttek által megalkotott szabályait. Ezeket a szabályokat manapság, kevés kivétellel, gazdasági tényezők alakítják ki, amelyeknek kevés köze van a játék dinamikájához, természetes fejlődéséhez, a játszó személyek tapasztalataihoz, adottságaihoz, képességeihez. Ez talán rendben is van akkor, ha nemzetek közötti egyezményes szabályokra törekszünk, de távol áll attól, amikor a pedagógiai célkitűzéseinkhez keressük a megfelelő tevékenységeket a különböző csoportok számára. Ilyenkor jó, ha lehetőséget tudunk biztosítani a játékok olyan irányú fejlődésére, alakulására, ami a játszók életkorából, képességeiből adódik. Erre szeretnénk lehetőséget teremteni a szakkör keretein belül is. Igazodva az időjáráshoz, figyelembe véve a csoport összetételét, amikor kiválasztjuk a tevékenységeket, a játékokat.
Ezeknek a képességeknek a kimunkálása, megerősítése, folyamatos ápolása, fejlesztése egyik fontos célkitűzése a Waldorf-pedagógiának. Ehhez szeretnénk hozzájárulni a Zsonglőr–Akrobatika–Játék szakkör tevékenységeivel is.