„Minden csoda, vagy semmi sem az” – mondta Török Sándor (s ez az idézet szerepel azon budai ház falán elhelyezett emléktáblán is, ahol élt) nagyon bölcsen néhány évtizeddel ezelőtt. Titokzatosan igaz mondás ez, de a titkokat, misztériumokat kedvelő ókoriak másképp értelmezték a csodát (leginkább úgy, mint legtöbbünk): a csoda kiemelkedés a hétköznapi létezésből, bepillantás az isteni világ működésének rendjébe. Még kiemelt napja is lett az évkörben a csodának, mégpedig január 6-a. A legkorábbi hagyomány, ami ehhez a naphoz fűződik, római eredetű: e napot a rómaiak Augustus császár tiszteletére szentelték. Később, a III. században erre a napra tették a keleti egyházban Krisztus születése napját, és az évkezdetet is ezen a napon ünnepelték. Az ünnep neve régi szóval Epiphania lett, ami azt jelenti: megvilágosodás, ráébredés, látomás, jelenés, megnyilatkozás. A pogány görög kultuszokban a visszatérő napfényt köszöntő téli ünnepkör részeként az istenség megjelenését, és annak évenkénti megünneplését jelentette.
A görög misztériumvallások hatottak a kereszténység kialakulására, ezért alkalmazták az Epiphania szót Jézus életével kapcsolatban is. Mégpedig három értelemben, mert Jézus háromszor „nyilvánult”, „nyilatkozott meg” e napon: az első mindjárt a születése, a második a megkeresztelkedésének alkalma, a harmadik a kánai mennyegző.
Körülbelül száz évig, a IV. századig ünnepelték csak Jézus születésnapját január 6-án. Később ugyanis Róma úgy látta jónak, hogy Krisztus születését a „Legyőzhetetlen Nap” pogány ünnepével, a népszerű Mithras napisten születésnapjával egyeztesse, ezért Epiphania hamarosan új jelentést kapott. A római katolikus naptár szerint Epiphania Domini, azaz az Úr megjelenésének napjához kötik a nyugati egyházban a háromkirályok vagy napkeleti bölcsek látogatását a kis Jézusnál. Ez a látogatás is epiphánia, megnyilvánulás, megjelenés, hiszen Gáspár, Menyhért és Boldizsár a Jézus születésekor megjelent betlehemi csillagot követve, uralkodónak kijáró tisztelettel hódolt a gyermek és édesanyja, Mária előtt.
Valószínűleg a háromkirályok ajándékozása miatt Dél-Európában, a spanyoloknál és az olaszoknál az ajándékozás fő napja nem is a Szenteste vagy Karácsony reggele, hanem a Vízkereszt napja, avagy annak előestéje. Spanyolországban Vízkeresztkor a gyerekek kitisztított, kifényesített cipőiket a küszöb elé téve ajándékaikat a Háromkirályoktól várják. Itália egyes vidékén La Befana, vagyis a Vízkereszt szülötte hozza az ajándékokat. Az olaszoknál a Befana szó eredetileg boszorkányt jelent, aki Vízkereszt éjjelén végigrohan az utcákon, s bár eredetileg rontást vitt magával mindenfelé, később a kis Jézuséhoz, sőt a Mikuláséhoz hasonló szerepet vállalt: a jó gyerekeknek ajándékot, a rosszaknak virgácsot hoz.
Keleten Epiphania Krisztus Jordán folyóban való megkeresztelkedésének ünnepe lett, s ez volt az az alkalom, amikor Jézus „istenfiúi természete” megnyilvánult, hiszen Jézus, miután felmerült a folyó vizéből, beavatása, átalakulása után „látta, hogy megnyílnak az egek, és a Lelket mint galambot leszállni rá. Az égből hallatszott: -Te vagy az én fiam, benned kedvem telik.” (Mk 1,9–11). Ezért nevezik e jelet nemcsak epiphániának, hanem teofániának, Isten megjelenésének is.
Jézus keresztelkedésének emlékére a Vízkereszt ünnepi keresztelések napja volt. A keleti egyháznál a Jézus érintésétől megszentelt Jordán emlékezetére megkeresztelték a folyókat is. Görög, bolgár és szerb papok vonultak pompás körmenet élén a folyó partjára, s ott a szertartás részeként fából vagy jégből faragott keresztet vetettek a vízbe, amit azután edzett testű hívek egymással versengve halásztak ki.
Az ünnep magyar Vízkereszt nevét szintén azon szokás miatt kapta, amely szerint tömjént és vizet szenteltek e napon. A liturgikus vízszentelést vízkereszt vigíliáján (január 5.) végezték a templomban. A víz és tömjén szentelésébõl alakult ki a házszentelés: üvegben is vittek haza a megszentelt vízből, hogy meghintsék vele a házat a gonosz szellemek ellen.
A házszentelésnek az egyház által megtűrt népi előírásait a termékenységgel kapcsolatos hiedelmek táplálták. Ezek szerint ugyanis a szentelő pap és a háziak viselkedésétől függött a tyúkok éves tojáshozama, a kender növekedése, sőt a házbéli fiatalok párkeresésének sikere is. A házak megszentelése általában igen látványosan zajlott le. Eszerint egy pap kíséretében angyaloknak és háromkirályoknak öltözött fiatalok jártak házról házra, és egy Krisztus születését ábrázoló kép előtt verssel, énekkel köszöntötték az „Új királyt”. Miközben a papok házról házra jártak, alamizsnát – úgynevezett lélekpénzt – gyűjtöttek. Így alakult ki a háromkirályjárás szokása. A csillagozás és a csillagének éneklése a XVI. század óta dokumentált szokás. Egyes vidékeken egészen a közelmúltig jártak gyermekek a kirúgható csillaggal háromkirályok képében köszönteni.
A Vízkeresztkor szentelt vizet háromkirályok vizének is nevezték. Gyógyító hatásában is hittek, jónak tartották mindenféle betegségre, de a ház apraja-nagyja főleg azért kortyolt belőle, hogy megóvja őket a torokfájástól. A vízzel megszentelték a ház mellett az ólakat is. Januártól januárig a vizet üvegben vagy nagy korsóban tartották, s ami megmaradt a következő Vízkeresztre, azt a kútba öntötték. E napon írták fel krétával mágikus rontástávoltartó formulaként a három napkeleti király nevének kezdőbetűjét (G + M + B), és az esedékes évszámot az ajtóra. Úgy vélték, ez a felirat megvédi a házat villámcsapás és a boszorkányok rontása ellen.
A hagyomány szerint Jézus isteni mivoltának harmadik kinyilatkoztatása szintén e naphoz kötődik: megkeresztelése után egy évvel ekkor mutatta be első csodatételét. Jézus elérkezettnek látta az időt, hogy bemutassa, mire képes, megnyilvánítsa isteni hatalmát, s e napon bor lett a vízből a kánai menyegzőn. Ezért nevezték ezt a napot epiphánia mellett bethfániának is: háznál való megjelenésnek.
Ez az időszak hagyományosan az esküvők ideje is. Vízkereszt egyfelől tehát a „karácsonyi tizenketted”, a tizenkét napos karácsonyi ünnepkör zárónapja, de új kezdet ideje is: ekkor indul a farsangi időszak, és egyúttal világszerte a báli főszezon, amely hamvazószerdáig, azaz a húsvét előtti negyvenedik napig tart. Napjainkban hazánkban egy újabb szokás is társul Vízkereszthez, jelezvén az ünnepi időszak végét: a karácsonyfa díszeinek leszedése.
Mint az év sok, különleges ünnepi alkalmához, ehhez a naphoz is kapcsolódott időjárásjóslás. Régen úgy tartották, ha vízkeresztkor esik az eső, akkor hosszú lesz a tél, férges lesz a mák. Hideg, fagyos eső esetén rossz termésre lehetett számítani, viszont korai tavaszban reménykedtek. Vízkereszthez kapcsolódik a következő időjósló mondás: „Ha Vízkeresztkor megcsillan a víz a kerékvágásban, nem lesz hosszú a tél.”