Szeretnénk hiteles körképet adni az iskolánk vonzáskörzetében élő Waldorf-óvodákról. Ezek a jellegzetesen bensőséges hangulatú óvodák körülölelik, éltetik az iskolát. Bennük, általuk teremtődik meg az óvónők és a családok együttműködésével, a Waldorf-nevelés olyan fundamentuma, amelyre biztosan támaszkodva növekednek fel óvódásból iskolássá a kisgyermekek. Majd két évtizede fogadhatja iskolánk a tőlük érkező, leendő kisiskolásokat. Bizonyára az is időszerű lesz már, hogy érdeklődésünket így is kifejezve, hallanánk, olvasnánk egymásról. Fölidéződhetnének azok a régi-új folyamatok is, amelyek oly mélyen, emlékezetesen formálták a legtöbbünk családjának életét. Szándékunk szerint ráláthatunk majd arra, hogy milyen sokszínű is a Waldorf-óvodai világ. Inkább élőbb, személyesebb képeket mutatnánk róluk, hangulatokat idéznénk föl az óvodák mindennapjaiból, természetesen az óvónők segítségével, de a történeti teljesség igénye nélkül.
Elsőként a Nagykovácsiban, immár több mint húsz éve működő óvoda óvónői, Bárczy Emese és Petró Zita meséltek az óvodájukról, a gyerekekről, szülőkről, a nevelésről, magukról, a világukról.
BE: Nagyon régi történet a miénk. Néhány Nagykovácsiba kiköltöző család kezdett el azon gondolkozni, hogy milyen jó lenne olyan lehetőséget, óvodát találni a kisgyerekeiknek, ahol családias környezetben, nyugalomban, jó érzéssel odaadva őket, tudnak gondoskodni a nevelésükről. Mivel megteremtődött ez a szülői akarat, kerestek hát hozzá óvónőt, és meg is találták Baráti Ilonát, akihez a kezdetektől köthető a Waldorf-óvópedagógia megvalósítása nálunk.
A kezdetekkor az egyik család ajánlotta fel a saját lakását, ott jött létre hát az óvoda, és alakult ki az a kis közösség, amely elindította itt a Waldorf-folyamatot. Aztán nagyon hamar kiderült, saját tető kell az óvoda fölé, és találtak is egy viszonylag megfelelő házat, amit kibéreltek, s átköltöztek a falu legszélére, a természet közelébe. Később, ahogy nőttek a gyerekek, bővült a családok köre, és egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy mennyire fontos ez az erő, a szülői akaraté, amely állandóan továbblendít és lehetőségeket teremt. Ugyanis, amikorra az óvoda kamaszkorába lépve ismét kinőtte a helyét, az is világos lett, hogy a családok anyagi ereje nem elég ahhoz, hogy egyszerre fenntartsa a bérelt házat, és a megfelelő körülményeket is biztosítsa a működéshez. Tehát az akkori szülők annak tudatában gondolkoztak a továbblépés lehetőségein, hogy feltétlen szükségük lenne saját épületre. Így találták meg azt a családot, amelyik végül fölajánlotta ezt a házat, hogy végre állandó, saját helyünk legyen. Ekkor a szülői kör, immár sokadszor összefogva, minden fizikai, anyagi, lelki erejüket beleadva átalakította ezt az épületet, és létrehozta az óvoda új, jelenlegi helyét. És ez már olyanná formálódott, és azóta is úgy alakul, amilyennek mi szeretnénk. Felemelő, biztonságot adó érzés, hogy folyamatosan a sajátunkat építjük, a sajátunkat fizetjük, s ez természetesen meglátszik a gondozásában és a karbantartásban is.
Az új-régi óvodáról
BE: Arra törekszünk, hogy úgy éljünk együtt, mint egy nagycsalád. Az óvodánkban praktikus, tág terek vannak, ahol együtt tevékenykedhetünk. Lehetőleg nem készítjük elő, ami nem szükséges, hanem igyekszünk mindent közösen a gyerekekkel végezni. A nagy konyhánkban jól elférünk, tudnak velünk főzni, bátran részt vehetnek abban, amit éppen csinálunk, és önállóan is szerezhetnek tapasztalatokat. Annyira szerencsések vagyunk, hogy mese- és euritmiaszobát is ki tudtunk alakítani. Itt minden megtalálható, ami testileg-lelkileg egy kisgyereknek fontos lehet. Még a kertünket is kimondottan nekünk tervezte egy Waldorf-iskolába járt kertépítő, s hogy tényleg jól érezzék magukat a gyerekek, ahogy a természetben, itt is megtalálható: a domb, az alagút, a patak, ami belefolyik a kis tóba, a homokozó, ahol sarazni is lehet, télen pedig csúszkálni a jegén.
A 20 éves találkozó
BE: Az életünk következő kiemelkedő eseménye, – amikor nagy összefogásnak lehettünk újra tanúi -, az óvoda megalakulásának a húsz éves jubileumára szervezett találkozó volt. A jelenlegi szülői kör nagy lelkesedéssel, szeretettel, rengeteget segített, hallatlanul sokat dolgoztak, hisz áttekintő képet szerettünk volna adni az elmúlt időkről. Nemcsak magunknak, hanem falunak is, aki elfogadott, befogadott minket. Bár az önkormányzat kivonult az anyagi támogatásunkból, és jelenleg nem járul hozzá a működésünkhöz, de az évforduló alkalmával mégis jelentős összeggel támogatta a találkozónk létrehozását. Abban is az elfogadásukat látjuk, hogy az erre az alkalomra szervezett ünnepi kiállításunkat a faluházban rendezhettük meg. Lehet érezni, hogy a falu, az önkormányzat, ha tehetné anyagilag is támogatna minket.
PZ: Sok-sok személyes, főleg Baráti Ilihez kötődő régi emlékek jöttek elő a húsz éves találkozón, mert az ő egyénisége meghatározó volt a mi történetünkben. A szülők úgy emlékeznek rá, mint szellemi vezetőre, tanítóra, a vele való kapcsolatukat lényeges tartják az életükben. Sok közös élmény is fölelevenedett ott a tűz körül, sárkányeregetésekről, barlangászásról, vagy egy-egy emlékezetes mondat, éreztük, félszavakból is értjük egymást.
Amikor folyt az ünneplés, kézműveskedtek, korongoztak is, és aztán az egyik kislány nekem adta amit készített. Jó érzés volt, azt üzente ezzel, hogy az óvodát még mindig a magukénak érzik, hogy sose lehet belőle kinőni. Szép megélni azt is, hogy már az első ovis-szülők hozzák kisoviba a gyerekeiket.
BE: Szívmelengető volt az is, amikor az egyik volt ovisunk, aki ma már anyuka, elkészítette az ünnepi tortát, s annak minden levágott szeletnél fölolvasták ki járt abban az évben ide, s az összes, 185 gyerek neve egy szép táblára került.
Otthonról az óvodába
BE: Mindenki számára látható, szívesen jönnek a gyerekek hozzánk, mindig telt ház van, most is 12 új családunk van. Amikor kapcsolódik hozzánk egy család, elkezdődik az a hosszú út, ami a szülök belépésével, vagyis az első gyerek idekerülésével indul. Ennek a folyamatnak része szülő, a közösség, a gyermekek és az óvónők közötti sokféle kapcsolat, ami annak érdekében alakul, hogy a kisgyermek lehetőségeink szerint minél jobban nevelődjön. Nem könnyű eleinte ebbe belelátni, megérteni az, ami itt van, de amikor a többi, a sokadik gyerek jön már hozzánk, akkor olyan magától értetődő az a folyamat, ahogy az éltünk zajlik. Örülök annak, hogy a családok segítik egymást ebben, mert nemcsak hozzánk, hanem hozzájuk is fordulnak kérdéseikkel. Jó látni, hogy a régi családok hogyan veszik föl az újakat, hogyan fogadják őket. Gyakran hívják beszélgetni, teázásra, kávézásra őket, vagy az ünnepekre való készülésekkor, mint pl. a bazárra készülés ideje alatt is segítik őket az esetleges problémáikban. És végül, amikor elmennek iskolába a nagyok, visszavágynak, visszalátogatnak már iskolásan, s ők is és a szüleik is más szemmel tudnak ránézni, arra a sok mindenre, amit itt átéltek. Rácsodálkoznak, mennyire bennük él még mindez. Talán a mélységeiben átélt óvódás életen alapul, ami nem egyszerűen csak szerepek tanulása és vállalása, hanem a valódi élet, a valóságos élet zajlik nálunk, mert olyanok vagyunk, mint egy nagycsalád.
PZ: A kisgyermek és a szülei számára is alapvető tapasztalat lesz, amikor először találkoznak rajtunk keresztül a Waldorf-pedagógiával. Amit először élnek meg, az a legszebb, utána már olyan soha nem tud lenni. Ebben kiemelkedőek az ünnepeink. Gyakran nálunk tapasztalják meg a családok először azt, hogyan lehet az ünnepet bensőségesen megélni, hogy más az az ünnep, amit együtt élünk meg. Így a szülőknek is ugyanolyan mély lesz ez az élmény, s láthatóan nekik is nagy szükségük van erre, valahogy itt ők is „ovissá” válnak egy kicsit, épp ezért velük törődni is ugyanolyan fontos. A szülők is őszintén bevonódnak az itteni folyamatokba.
BE: A kisgyermeknek az első hét évében természetesen szoros a kapcsolata a szülőkkel, és így az óvoda is erősebben kötődik a családokhoz. Utána már, amikor az aranyszál szakadozik, akkor kénytelenek azt mondani a szülők, hogy egy kicsit távolabb engedem a gyerekem.
PZ A legfantasztikusabb, amikor látjuk ezeket a gyerekeket felnőni, én végigsírtam a karácsonyi koncertet a templomban, a zenekarban ülő összes nagyfiú mind idejárt, gyönyörű volt látni a nagyban a kicsit, hogy milyenek lettek, s érezni, hogy mégis egymáshoz is kötődünk
A kisgyerek életéről
BE: Az oviban az utolsó évben jönnek rá, milyen jó is idejárni. A fejlődés útja a kezdetektől a végéig rögös, mert bekerül egy olyan közösségbe, ahol nagy gyerekek vannak fölötte, meg még afölött is. A pici gyerek eléggé elveszett, nagyon nagy szüksége van ölünkre, ölelésünkre, kezünkre. Aztán egyre jobban, mint ahogy az édesanyjáról, rólunk is egyre jobban leválik, az év végére pedig középkorosztályú óvodás lesz, aki már bekapcsolódik, már játszogat, barátai vannak, ki-kitekint, hogy na, a nagyok mit csinálnak, látja, történik valami a nagyobbak körül, vajon mi lehet az, s vajon beveszik-e vagy nem?
PZ: Ez ilyen nehéz dolog, s sokszor a szülők ettől megijednek, amikor az elején a kisgyerek elkezd betegeskedni, és kiharcol magának nagyobb szüneteket, hogy fel tudja dolgozni az itt megélteket. Nagyon kell a kicsiknek a szünet, az elején csak kétszer-háromszor jönnek. A szünetek mindenféleképpen fontosak, s ha ezek valóban nyugalomban eltöltött, az élményeket feldolgozó engedő idők, akkor hamarabb bekövetkezik az a jaj de jó élmény, jó jönni, kezdődik az ovi, itt vagyok, itt van a reggel, kezdődhet a nap!
BE: Aztán elérkezik az utolsó éve, már tud mindent, ő az óvoda emlékezete, tudja a szabályokat, és be is tartatja adott esetben, így segítve a piciket. Szabadon megéli az ő nagyságát, a felnőtt ovisságát. És ide vágyik vissza, amikor megint elöről kell kezdenie, amikor az iskolába bekerülve legkisebbként, kicsit elveszve néz körül, mi van itt? Mert ott a legnagyobbak már nagyon nagyok. Emlékszem a gyerekeim pisilni is csak hármasával mentek át a nagy épületbe.
PZ: Aztán persze az ünnepekeinkről is mesélhetnénk, szép, csodadolgok, ezeknek az élményei is formálják az egész közösséget. A mi óvodánk attól is különleges, hogy itt az óvónők faragnak, faragják a játékokat, faragják az evőeszközöket. Öröm azt látni, hogy ez a hagyomány mennyire nagyon él a nagyobb gyerekekben. A nagyobb testvérek kitanítják a kicsiket, akik már azzal a megnyugvással érkeznek ide, hogy ismerik a szokásokat, tudják, hogy majd lesz fakanaluk, s ők is mindig találnak a kiránduláson faragásra valót. Egy másik értékes szokás nálunk, hogy a sárkányeregetésre meg- hívjuk a régieket, jönnek is, jól érzik magukat, vendégül látják őket a családok, s létrejön az a finom kötődés, hogy nem vagyunk ismeretlenek egymásnak.
A párbeszédről, a kölcsönös elvárásokról
PZ: Természetesen vannak a szülői estek, a fogadóórák, a magánbeszélgetések, aztán számíthatnak arra, hogy akármikor elérhetőek vagyunk. A sok együtt töltött idő, a sárkány-eregetéstől a nyárünnepig mind alkalom a beszélgetésre is.
BE: Így állandó párbeszéd folyik közöttünk, szeretnénk, hogy a családok nyitottak legyenek az egész közösség felé. Persze az is kérdés, hogy mi tudunk-e úgy kommunikálni, hogy minden átmenjen, amit közvetítenénk.
Azt gondolom az óvónőnek kötelessége, hogy a felvételi beszélgetésben, szülői esteken, magánbeszélgetésben elmondja mindazt, (tájékoztató füzetünk meg útbaigazítást ad), hogy mi a kívánatos, az optimális, hogy otthon is lehetőleg olyan körülmények között éljenek, amelyek nem ellenkeznek a pedagógiánkkal. Fontos, hogy ne azt mondják, a gyerekem jár ide, de én nem. Természetesen a család is nevelődik az ittléte során, és ha ránk bízza a gyermekét, látja, hogy itt mi így élünk, s ez nem állhat szöges ellentétben az otthoni élettel, tehát ha otthon a tévé van a középpontban, akkor mi akármit csinálunk, az a gyerek nem fog úgy nevelkedni, ahogy a szülők szeretnék.
Januártól beszélgetős előadásokat tart egy-egy este Baráti Ili itt az oviban, reméljük, ha nem csak mi mondjuk, akkor nyitottabb fülekre találunk. Mostanában egyre inkább jönnek olyan családok, hogy nem is értjük miért ezt választják. Utat kell találnunk azok közt a szülök közt, akik a Waldorfot tekintik ideálisnak nevelési formának a gyerekeik számára, s azok között, akik csupán megtehetik hogy kifizetik a támogatást, s szolgáltatásként fogják föl a mi életünket.
PZ Látni kell, hogy a kicsik is már mobillal jönnek, féloldalasan, mert az ovis is telefonál. Nekünk is, meg a szülőknek is mellé kell tenni a mérleg másik oldalára amit mi tudunk, hogy legyen teljesebb a kisgyermek élete, legyen lelki-érzelmi oldala is, s legyen egyenes, amikor innen elmegy.
BE: Ha azt mondjuk: a Waldorf-pedagógia az élet maga, észre kell venni, hogy az hogy változik, akár politikailag, akár technikailag stb., a Waldorf-intézményeknek nyitni kell. Nehezebb helyzetbe kerültünk, és nehezebb helyzetbe vannak a családok is. Fel kell rá készülnünk, példának említem, hogy a törvényi kötelezettség miatt a kisoviből lesz majd a három éveseknek óvoda, s ezt valahogy be kell építeni működésünkbe. A szülői körben pedig egyre erősebb az igény a délutánosság iránt, elindult a folyamat, efelé is nyitnunk kell.
Támogatás és segítség
BE: Mint említettük Ili még jelen van, mint támogató, a Waldorf-óvónőképzésről is megvannak a személyes kapcsolataim.
PZ: Nekünk támaszként is szolgál, és tanácsokat is ad az óvónők állandó fóruma, a Regionális Találkozó, ami a körzetbe tartozó óvodák köré szerveződött. Ott az olyan problémák kibeszélése a lehetséges, amin egy nagyobb közösség segíthet. Most a délutánosság volt a programja, s innen kaphatunk támogatást a hivatalos vizsgálatokra való felkészülésben is.
Az óvodai fejlesztésről
BE: Erről erőteljes véleményem, bár újra és újra el kell mondanunk, hogy a szülők belássák, hogy mi mindenre van szüksége a gyerekeiknek ahhoz, hogy egészségesen növekedhessenek. Akár olyasmire is, hogy fára mászhassanak, bátran szaladgálhassanak, ugrálhassanak asztalról, legurulhassanak a dombról, lehessenek sárosnak, sőt az a jó, ha dagonyázthatnak, ha megtapinthatják a vizes földet, ha gyurmázhatnak belőle. Nélkülözhetetlenek ezek az elemi tapasztalatok ahhoz, hogy az iskolában ne legyenek gondjaik, amikor már be kell ülni a padba, fogni a ceruzát. Ám akkor gond lesz, ha azt mondja a szülő, hogy egy kicsit köhögsz, kicsit folyik az orrod, ne szaladgálj az udvaron, mehetsz kirándulni, de ne legyen sáros a lábad, vagy ha esik az eső, ne menjél kirándulni. Ha egy egészséges, ép családból idekerül egy kisgyerek, annak nincs szüksége délutáni fejlesztésre, ha szülő azzal a bizalommal küldi ide, hogy nyugodtan kipróbálhat mindent, nincsenek korlátai. Így megtapasztalhatja a kisgyerek az életkorának megfelelő alapvető dolgokat, mint pl. a nagymozgásokat, amelyre valóban felépültek fejlesztőrendszerek már az óvodában is. Számomra döbbenetes, hogy amit az állami óvónőképzésben tanultam a fejlesztő módszerekről, az, a véleményem szerint: itt az óvodában természetes körülmények között, valójában teljesen megvan. A kisgyerek tudja, hogy mire van szüksége, s ha meg van ebben erősítve, az itteni játékokat, tárgyakat, eszközöket a saját igényeinek megfelelően tudja használni, s ez az egészséges testi-lelki fejlődését szolgálják. A Waldorf-óvoda élete maga a fejlesztés, magába öleli mindazt, amit a hagyományos rendszerben működő óvodák kénytelenek délutáni külön foglalkozásban megadni.
Persze van olyan gyerekünk, akiknek ajánlott más terápia, de őt már ennek tudatában vettük föl. És ha a szülő úgy érzi, hogy mégis van probléma, akkor mi is rendelkezünk olyan kapcsolatokkal, (saját euritmistánk van, aki rendszeresen jön hozzánk, ismeri a gyerekeket, rajta keresztül gyógyeuritmista vagy fejlesztő pedagógus érhető el) ahova tanácsért lehet fordulni.
Az óvónővé válásról
BE: Mindketten szülűként léptünk be, aztán életpályánk úgy alakult, hogy óvónőként kerültünk ide vissza. Szívmelengető arra emlékezni, amikor rátaláltam erre az óvodára, amikor a saját gyerekünket hoztuk ide. Én is szerettem volna a részese lenni, a tagjává válni ennek a közösségnek, mert olyan tükröt adott arról, hogy hogyan nevelhetném jól a gyerekemet, amit én is látni szerettem volna. Itt találtam meg először a megfelelő a feltételeket, itt kaptam először megerősítést a saját nevelési elképzeléseimhez, és nagyon jó érzés volt, hogy szülőként én is hozzáadhatok mindehhez a saját erőmből. Egyre jobban kitágult számomra ez a világ, ez a szemlélet, s ahogy születtek sorban a gyerekeim, egyre jobban a magaménak éreztem.
PZ: Mi is kiköltözők vagyunk, én 15 éve kerültem kapcsolatba az óvodával, a legkisebb gyerekem négy éves volt, s már akkor állami óvodába járt.
Véletlenül egy nyílt napra vittem a fiam oda, és nekem nagyon nagy csoda volt, amiket ott hallottam. Annyira nem értettem mi ez az egész, hogy nekem miért nem mondják meg, hogy mit hogyan kell tennem? Furcsa volt, hogy nincsenek olyan szabályok, hogy mit hozzál, tegyél, hanem, képlékeny, puha volt az egész, párbeszéd zajlott, utasítások és éles határok nélkül. Először nagyon nem értettem, aztán amikor nyílt ki a szemem, és kezdett világossá válni, akkora nagy élmény lett, hogy tudtam, ezért költöztem ide, ezért hozott ide a sors. Úgy érzem, hogy igazából „csak”megtörténtek velem ezek, s én csak hagytam, hogy alakuljanak a dolgok.
Ili azt tanácsolta, hogy nekem az nagyon jó lenne, ha elkezdenék járni a Waldorf-óvónőképzésre. Azt is csak úgy hagytam, nem azzal a céllal vágtam bele, hogy feltétlen óvónő legyek, hanem hogy megértsek valamit ebből a csodából, ebből a titokból. Amikor aztán lett egy hely, akkor természetes volt, hogy itt legyek óvónő. Vicces, mert igazából én könnyűipari mérnök voltam azelőtt.
Sokáig dolgoztam Ilivel, és amikor ő elfáradt, s nyugdíjba szeretett volna menni, láttam mennyit gondolkozott, hogy ki az, akinek jó szívvel át tudná adni a feladatát, s mintegy véletlen, Emesét találta meg.
Az óvónőség az életemmé vált, sokszor nem könnyű ez. Az óvodában az ünnepeken mindig itt vagyunk egészen, s azokat az ünnepeket otthon gyakran már nem tudtam úgy megcsinálni. Ebben az értelemben valamit elvett a családtól, mert előtte otthon voltam. Nehéz összeegyeztetni minden mással. Az életemmé vált, sorsszerűnek érzem, ahogy elragadja az embert, hordozza akkor is, ha nincs az óvodában. Éjjel-nappal, azzal fekszik, hogy végiggondolja a gyereket. Bármit csinálok, eszembe jutnak az itteni dolgok, tehát állandóan, folyamatosan hordozom a súlyát az életemen. Nehéz együtt élni ezzel, mert nincs olyan már, hogy teljes magánélet, a szünetekben is ezt cipelem.
Szeretem, annyira sokat adott nekem, minden nap újra és újra feltölt, táplálékot ad a lelkemnek. Az a rengeteg gyerek mind valahogy hozzám tartozik, sok-sok szállal. Persze egészen máshogy kapcsolódnak hozzám a nagyobb gyerekek, úgy érzem velük is, mindig marad, olyan. ami csak a mi titkunk. Marad egy szál, amivel hozzám tartozik, egy-egy mozdulata, a nézése, ami azt a kicsit idézi föl belőle bennem.
Mi is változunk, nevelődünk, alakulunk itt együtt. Nap mint nap boldogan, szívesen jövök ide. Jó lenne, ha ez nem a munkám, hanem a teljes életem lenne, mert ez életforma. Nekem csoda, hogy idekerültem, és hálás vagyok ezért.
BE: Az én életem vargabetű, tanítóképző főiskolát végeztem, s előtte dolgoztam képesítés nélküliként három évig egy állami óvodában, aztán rajzfilmet rajzoltam. Majd a második gyerekünkkel kerültünk be a Waldorf-óvodába. Véletlenül, egy pénteki kiránduló napon mentünk oda, s akkor, ahogy érkeztek meg az ovisok, rögtön körbevették a gyerekimet, kérdezték, jössz hozzánk? Igen, lehetett jönni, szeretettel fogadtak.
Úgy éreztem, a Waldorf-közösségben otthonra is találtam, szívvel-lélekkel jártunk, bár először a család ellene volt, aztán ez megváltozott, a férjem hidegkúti Waldorf-iskolában kezdett tanítani Én pedig akkoriban botanikai rajzolóként főként rengeteg fenyőt rajzoltam. Nyugalmas szép időszaka volt ez az életemnek, az elmélyülésé, a megfigyelésé, amit most jól tudok használni. A kapcsolatom eközben nem szűnt meg az óvodával, így aztán amikor felmerült az a gondolat, hogy én jöhetnék ide óvónéninek nagyon megörültem. Először a kisoviban voltam miközben elvégeztem, a solymári Waldorf és az állami óvónőképzést is. Csoda volt az életemben, hogy a hatalmas vargabetű után megtaláltam itt a helyem.
Az otthonomra sokkal kevesebb időm marad, rendkívül hálás vagyok a családomnak, sokat köszönhetek nekik, ha nem lehetnék biztos bennük, akkor nem tudnám ezt csinálni. Mert ez nemcsak a munkám, hanem aki itt óvónő lesz, az hordozza magában a családokat, bekerülnek a lelkébe, rajtuk gondolkodik, velük is él szinte.
A kettőnk kapcsolata Zitával is szépen bontakozik, éppen, mert ennyire kitárulkozunk a mindennapi életben, komoly feladatokat ró ránk, Megpróbálunk mindent megbeszélni, és harmonikusan együttműködni.
PZ: Úgy vagyunk itt, mint a gyerekek, mint egy a sok közül, s amikor ők hazamennek, egyáltalán nem zár be egykor az óvoda, mert aztán mindig idő kell, míg elcsitul a lelkünk, levezetjük a napot együtt. Nagyon tudatosan kell ezt a részét csinálnunk, jelen kell lennünk.