Az egészséges fejlődés elősegítése
A Waldorf-tantervnek nemcsak az a célja, hogy lépést tartson a gyermekkor és a kamaszkor legfontosabb fejlődési fázisaival, hanem egyben az is, hogy ösztönözze a fejlődéshez elengedhetetlen tapasztalatok megszerzését. Amikor egy tananyag bevezetésénél egy bizonyos módszert alkalmazunk, azzal új képességeket, új látásmódot, a megértés új módozatait hívhatunk elő a tanulókban.
Rudolf Steiner szándékai szerint a tanterv harmonizáló hatást fejt ki, mely kihat az egész szervezetre, a test ritmusaira és működésére is. Ebben az értelemben a Waldorf-tanterv alapvetően gyógyító hatású is, mivel megteremti a teljes személyiség egészséges fejlődésének feltételeit. Az egészség ebben az értelemben olyan dinamikus egyensúlyt jelent, mely harmonizálja a gyermeken belüli erőket, és kiegyensúlyozza az egyén másokhoz és a világhoz való viszonyát. A tanterv arra törekszik, hogy minden egyes gyermekben a lehető legoptimálisabb mértékben bontakoztassa ki a benne rejlő lehetőségeket.
Az emberi fejlődés archetípusa
A Waldorf-pedagógia abból indul ki, hogy létezik az emberi fejlődés menetének egy olyan archetípusa, melyet azért tekinthetünk egészségesnek, mert integrálja a fizikai, a lelki és a szellemi fejlődést. A Waldorf-tanterv erre az archetipikus fejlődésre épülő folyamat, mely a gyermeket a mindenkori érettségének megfelelő kihívások elé állítja.
Minden ember egyedi fejlődési utat jár be, ezt az egyén életútjának vagy sorsának nevezzük. Mindenki más-más helyen és más időben csatlakozik a közös úthoz, és máskor is tér le róla. Ezek olyan küszöbök a gyermeki fejlődésben, amelyeket néha válságok megélésével sikerül csak átlépni. Ilyen jellemző időpontok – bár ekkor sem minden esetben és mindenkinél – például a 9., a 12., vagy a 16. életévek. Azt is megfigyelhetjük, hogy minden új fejlődési fokot szükségszerűen egy konszolidációs és érési időszak követ.
A Waldorf-tanterv segít abban, hogy a gyermekek a számukra fontos dolgok legjavát elsajátíthassák; inspirálja belső fejlődésüket, segíti őket képességeik fejlesztésében és a világgal való egészséges viszony kialakításában.
Az oktatásnak mind a mindenkiben közös, mind az egyéni tényezők kölcsönhatásában kell működnie. Az emberi lény természetét – melyet élő archetípusnak neveztünk – átfogó, holisztikus megértéssel kell megközelítenünk. E nélkül ugyanis elveszítjük az egyes gyermek megértésének egészséges alapját.
Az individualitás felismerése
Ha alaposan megfigyeljük a gyermekeket, fel tudjuk ismerni azokat a tüneteket is, melyek az individualizáció folyamatára jellemzőek, mely általában nem egyenletesen és folyamatosan megy végbe, hanem gyakran különböző természetű krízisek osztják szakaszokra. A gyermekek gyakori változások sorozatán keresztül fejlődnek; ilyenkor valami, aminek kibontakozása korábban még gátolva volt, hirtelen áttörik. Ezekben az időszakokban instabilitást, frusztrációt, szorongást, tanulási nehézségeket és viselkedési zavarokat is tapasztalhatunk. Azt is megfigyelhetjük, hogy a gyermekek valahogy megváltoznak egy-egy betegség vagy nyaralás után, vagy éppen egy iskolai kirándulást, egy fontos személyes tapasztalatot követően. Azt látjuk ilyenkor, hogy a gyermek fejlődésében egy új lépcsőfokot tett meg, más módon viszonyul hozzánk, mint korábban, nagyobb érettséggel gondolkodik és beszél, mozdulataiban hirtelen nagyobb szabadság fejeződik ki, vagy egyszerűen nőtt néhány centimétert.
Az egyéniség akkor mutatkozik meg a legtisztábban, ha ismerjük az archetípus vonatkozó jellegzetességeit, és a kettőt össze tudjuk vetni egymással. Ebben az értelemben az archetípus alapvetően eltér az úgynevezett statisztikai átlagtól. Az archetípus ugyanis azt mutatja meg, hogy miként integrálódik szervesen az „Én” a fejlődés egy adott szakaszán belül, illetve egy adott életkorban az emberbe. Az archetípus az egyén számára belső modellként szolgál, amelyhez mérheti, sőt mellyel ütközve akár alakíthatja az egyéniségét.
Azt mondhatnánk, hogy az egyén számára maga az élet teremti meg a szükséges ellenállást. A testi felépítését minden gyermeknek magának kell individualizálnia, magának kell kialakítani saját szokásait és azt is, hogy miként látja és éli meg a világot. Ez a folyamat nem mindig könnyű. Az ellenállás gyakran súrlódásokkal, összeütközésekkel jár, olyan meghatározó minőségekkel, melyek maguk is alakítanak, formálnak, csiszolnak. Bizonyos értelemben a fejlődésnek ellenállásra van szüksége. Ennek hiányában fejlődésünk nem lehetne egyéni és irányítható, lelki értelemben passzívvá válnánk. Ha azonban az egyén ellenállásba ütközik, ez arra ösztönzi, hogy kinyilvánítsa jogait, felébredjen, tudatossá váljon – egy szóval: fejlődjön.
A pedagógia egyik feladata ennélfogva az, hogy olyan ellenállással vagy kihívással szembesítse a tanulókat, amely az adott időszakban a legmegfelelőbb. Másik fontos feladata az, hogy olyan támogató hátteret biztosítson, mely egyrészt biztonságot nyújt a gyermeknek, másrészt új képességek kifejlesztését teszi lehetővé számára. Ez az egyensúly teszi képessé a gyermeket arra, hogy kifejlessze – a pszichológus, Lev Vigotszkij megnevezésével élve – „következő fejlődési zónáját”. A gyermeket – képességeinek ismeretében – támogatni kell abban, hogy meg tudja közelíteni saját lehetőségeinek tartományát. Ez az életkornak megfelelő kis lépésekben való haladás meghatározó a Waldorf-pedagógiában.
A szociális feladat
A Waldorf-tanterv legfontosabb feladata, hogy az egyes életkorokhoz igazított ismeretanyagok közvetítésével biztosítsa az egyén egészséges fejlődését. E folyamat célja, hogy a társadalomban résztvevő és azzal együttműködő egyént neveljen. Ez elsősorban nem a tanulmányi eredményektől függ, amelyek csupán a tárgyi tudás elérését tükrözik.
Míg a tanári megközelítés homlokterében az egyéni szükségletek állnak, a tanterv korcsoportokat céloz meg. Mivel az emberi fejlődés egyik legfontosabb tényezője a szociális szerepek elsajátítása, egyetlen tanterv sem koncentrálhat csupán az egyénre. A gyermekek együtt, de egymástól is tanulnak. Annál, ha egyedül tanulnak, sokkal hasznosabb és hatékonyabb, ha megosztják tapasztalataikat olyan gyermekekkel, akik nagyjából hasonló fejlődési fokon állnak mint ők. Ennélfogva a Waldorf-pedagógia külön hangsúlyt fektet arra, hogy az osztály különböző képességű tanulói csoportokból tevődjön össze. Minden órának és tanulási folyamatnak egyensúlyban kell tartania a különböző tanulási formákat: a közvetlen tapasztalatot, a szociális interakciót – a beszélgetéséken, egymás meghallgatásán és csoportmunkán keresztül – valamint az önálló munkát. Ezen elemek mindegyike rendkívül lényeges, megoszlásuk pedig az adott helyzet függvénye.
A Waldorf-tanterv figyelembe veszi a gyermek fejlődésének kulcsfontosságú szakaszait, mint az iskolaérettség elérését, a fogváltást, a kilenc- és tizenkét éves kor átmeneti időszakát, a pubertást és még sorolhatnánk: ezekben az időszakokban jelentős mértékben megváltoznak az oktatás fő hangsúlyai, új tanulási módszereket és tevékenységeket vezetünk be. Ezeken a kereteken belül a tanárnak számos lehetősége nyílik arra, hogy felgyorsítsa vagy visszafogja a tanulás tempóját, hogy megváltoztassa az értelmi, érzelmi és akarati tényezők egymáshoz viszonyított hangsúlyát, hogy külön egyénre szabott narratív anyagokat használjon, és differenciált feladatokat adjon.