– Dóra néni! Az ötödik osztály tényleg medencét épít? – kérdezte tőlem egy másodikos kislány, remélve, hogy hamarosan fürdőruhában ugrálhat fejeseket az udvaron. Igen, a Kárpát-medencét! Ami persze neki semmit sem mondott, mint ahogyan az ötödikeseknek sem – a földrajzi tanulmányok megkezdése előtt.
Mert ebben az első középtagozatos évben igazán nagy dolgok kezdődtek: új tantárgyak, új tanárok léptek be az életünkbe. Az első ilyen új tantárgy a földrajz volt.
Szerencsés választás volt ezzel kezdeni az évet, hiszen kivétel nélkül minden gyerek tudott saját emlékkel kapcsolódni egy-egy tájegységhez, például a Balatonhoz, a hegységekhez vagy az Alföldhöz, az ezeket átszelő folyókhoz, amelyeken eveztek a nyáron, vagy a nagyszüleik, rokonaik lakóhelyéhez vidéken. A nyári élményekről, az ismert vidékről meséltünk egymásnak.
A Waldorf-iskolában úgy zajlik a földrajzoktatás, hogy egy egységként látjuk a földrajzi helyet, az adottságait, a benne élő növényeket, állatokat, embereket és az ott létrejött életmódokat. A halászatot a folyókban és a tavakban, a faúsztatást a Tiszán, az állattartást és a mezőgazdaságot az Alföldön, a régi és a mai életmódot. Minden ok-okozati összefüggésben van. Miért találhatók az Őrségben szerek, és miért építenek az emberek Erdélyben boronaházakat, mivel foglalkoztak az ott élő emberek? Hogyan lett a Balatonból turisztikai központ, és hogyan halászták régen a Balatonból a gardát? Ez a tantárgy rengeteg érdekes mesélnivalót rejt magában, miközben mégis egzakt és komoly tudomány. Mese és tudomány együtt, lélek és gondolat. Erről szól az ötödik osztály.
A nagy terv az volt, hogy miután tanultunk a Kárpát-medencéről, megismerkedtünk vele az atlaszban is, azután kipróbáljuk, hogy meg tudjuk-e csinálni afféle domborzati térképként. Az iskola sarkán lévő kis kerek, körülbástyázott rondellában fölástuk a földet, és kupacokat emeltünk, igyekeztünk megtalálni a Kárpát-medence jellegzetes alakját és az Alpok keleti nyúlványait. Lábbal tapostunk az Alföldön, és keresgéltük a Duna és a Tisza medrét. Közben egyszer-kétszer átalakult a „föld felszíne”, a Balaton átkerült a Tátrába, hogy el ne tapossuk, és ilyen mondatok hallatszottak a munka közben: „Vigyázz, rálépsz a Fogarasi-havasokra! Nem igaz, hogy le kellett rombolnod a Balaton-felvidéket! Árad a Duna, emeljetek gátakat! A Dráva nem ilyen vastag, a Duna szélesebb!” És folyamatosan próbálták a gyerekek megépíteni, kiásni, elárasztani a Kárpát-medencét!
A medreket vízzáró réteggel tömtük ki, ahogy tanultuk, hiszen a folyók és a tavak fenekét is ilyen vízzáró agyagréteg borítja. Sőt egy kiló liszt hófelhővé változott, és a magas hegycsúcsokat immár fehér „hótakaró” borította. Remek munka volt, sokat tapasztaltak a gyerekek a közös tevékenység szépségéről, nehézségéről is, és jóleső érzés volt, amikor nagyobbak is odajöttek, és tetszésüket nyilvánították a „Kárpát-medence képződményünk” iránt.
Márta Dóra
(Megjelent az iskolai újság 2009 novemberi számában)