Pünkösd után vagyunk, magunk mögött hát a harmadik, talán legtitokzatosabb nagy keresztény ünnepünk, és előttünk a nyár, a kifelé élésünk évszaka. Miközben meg-megéljük a 30 fok feletti hőséget, a levegőt betöltő csodás illatokat, a reggeli napsütéses hívogatást, már érezzük, hogy húzódunk magunkból kifelé, a kertben szeretünk lenni és nem valami „belső szobában”, kint szeretünk lenni, és nem befelé összpontosítani. A kintben megéljük földünk szépségeit, a minket körülvevő világunk erejét, élni akarását, és ez az erő magával ragad bennünket is: kertészkedünk, felújítunk, utazunk, kirándulunk, barátokat látogatunk, élményeket gyűjtünk. Kikapcsolódunk.
Mit is jelent ez a nagyon is találó kifejezés?
Kikapcsoljuk magunkat azokból a folyamatokból, amelyeket rendszeresen végzünk: tanulásból, háztartási munkából, pénzkereseti foglalkozásunkból, hogy felfrissüljünk, hogy éppen a másfajta tevékenység hozta újdonság energiával töltsön fel bennünket.
De mélyebb szinten is kikapcsolódunk: ha körülöttünk minden rendben zajlik, és nem foglal le bennünket pl. egy betegség vagy valami szomorú esemény, kifelé fordulunk ilyenkor, és ezzel kikapcsoljuk bensőnket, a befelé koncentrálás fáradságos gyakorlatát. Átmenetileg felfüggesztjük tépelődéseinket, megoldatlan problémáinkra is hajlamosabbak vagyunk könnyedebben tekinteni, és az időre bízni azokat. Erre a könnyedségre hív bennünket ilyenkor a természet is, hát jó lélekkel követjük szavát.
Fontos ez a ritmusváltás, nagy bölcsesség lakozik benne. „Mindennek rendelt ideje van” – mondja a prédikátor. Ideje van a befelé fordulásnak, és ideje van a kifelé való figyelemnek. Vörösmarty szépen írja: „Ember vagyunk, a föld s az ég fia.” Télen az égi minőségünk átélésének van itt a kitüntetett ideje, amikor rövidülnek a napok, és minden arra késztet bennünket, hogy visszahúzódjunk belső bugyrainkba, hogy feltegyük magunknak a nagy kérdéseket, hogy bensőségesen jókat beszélgessünk. Mostanában inkább a földi mivoltunkat élhetjük meg, tobzódhatunk pl. az anyag élvezetében, ahogy homokoznak vagy faragnak a kisgyerekek, ahogy kifestjük a szobánkat, ahogy felújítjuk bútorainkat, megélhetjük a környezetünk megannyi szépségét, ahogy búvárkodunk vagy felkaptatunk egy hegycsúcsra. A nyár kihúz bennünket magunkból, és ez egyrészt természetes, másrészt azonban sokszor azt is megélhetjük, hogy már várjuk a szeptembert, a rendet, a rendszerességet, a ritmust az életünkbe. Hogy fáradtak vagyunk, szinte elgyötörtek a sok esemény miatt, hogy vágyunk végre egy kis csendre, egy kis hétköznapiságra.
Jó lenne, ha nem jutnánk el idáig augusztus végére!
Hogyan éljük meg hát jól a nyarat?
Mint mindenben, nyilván ebben is az arányokon múlhat a jó közérzetünk, az egyensúly megtalálásában rejlik talán a titok. Talán éppen abban, hogy most annak is az ideje van, lesz, hogy igyekeznünk kell kicsit ellen is állni a kifelé húzás csábításainak. Gyerekeinknek mégiscsak biztosítani kell tudnunk valamiféle ritmust, még ha ez a ritmus teljesen más is, mint a tanévi. Talán most erősebben is kell azon igyekeznünk – mert hát minden ellene dolgozik -, hogy megteremtsünk egy-egy nyugodt, közös órát. Vagyis égi mivoltunkat sem szabad teljesen elhanyagolnunk, azt hiszem.
Dosztojevszkij jut most eszembe, aki a sztarec szájába adta gondolatait az A Karamazov testvérek címu regényében: „Sok minden rejtve van előttünk itt, a földön, helyette viszont megkaptuk a más, felsőbb és magasabb rendű világgal való élő kapcsolatunk titkos és titokzatos érzékelését, hiszen gondolataink és érzéseink gyökerei sem itt vannak, hanem más világokban. Ezért is mondják a filozófusok, hogy a dolgok lényegét nem lehet megérteni itt, a földön. Az Isten más világokból vett magvakat vetett el ezen a földön, abból nevelt kertet magának; ki is kelt minden, ami kikelhetett, de mindazt, ami terem, csakis a más, titokzatos világokkal való érintkezésének érzése élteti, úgyhogy ha tebenned meggyengül vagy elsorvad ez az érzés, akkor elhal az is, ami benned teremne. Akkor közömbössé válsz az élet iránt, sőt meg is gyűlölöd.”
Vajon kicsit nem ez történhet olyankor, amikor nyár végén fáradtan nézünk vissza az eltelt, tobzódó hónapokra? A sok benyomás, élmény, újdonság elsodor minket, belesodor minket az alkalomszeru helyzetekbe – egyfelől helyesen, hiszen van elég tervszeruség az évközi létünkben -, és ezt sokszor egyre nehezebben viseljük, miközben persze arra is nehezen gondolunk már augusztus közepétől, hogy vége a szünetünknek. Talán valóban meggyengül bennünk ilyenkor égi mivoltunknak tudata, érzése, és ez fárasztó, mert külső aktivitásunk mögül hiányzik belső aktivitásunk, azaz jelenlétünk a „magasabb rendű világokkal” való élő kapcsolatban.
Ha a hét ágra sütő napfény és a kinti gyönyörűségek, a hosszúra nyúlt napok ellenére sikerül egyensúlyt teremtenünk a kinti és a benti világaink között, akkor helyére tud majd illeszkedni az évnek ez a különleges időszaka is, és meg fog tudni valósulni a prédikátor gondolatának nyugalmas deruje életünkben, és meg fogjuk tudni kímélni magunkat és gyerekeinket a mértéktelenség okozta csalódástól. Hiszen ideje van a kintnek, a kifelé fordulásnak, azt is mondhatnám, most van csak ideje igazán, de ezt nem szabad vakon tennünk, elfelejtkezve benső szükségleteinkről.
Beöthy Hanna
(Megjelent az iskolai újság 2009 júniusi számában)