…tapasztalata, hogy a Waldorf pedagógia lényege olyan, mint egy rózsabimbó, lassan nyílik ki a figyelmes lélek számára, s én is tanúja és együtt-mozdulója vagyok ennek a folyamatnak.
Szeretet és megbecsülés, tisztelet és otthon-érzés keletkezik a lelkemben, amikor a Kossuth Lajos utcai Waldorf Iskola küszöbét átlépem.
Az udvar a „nagyszünet” képét tárja elém. Forgataga, gyerek-sürgése magával sodor, s a belépés első perceitől hagyom magam elárasztani valamitől, ami – igaz, igazi. A megnyilatkozás tiszta közege megdöbbentő. Nincs itt a történést szabályozó idegen elem. A mozgás-kiáradás és csillapulás magában hordja a maga mértékét, határát a kedv, illetve a hajtóerő forrása felől. Hajtóerő és megnyilatkozás egységben van az iskolaudvaron. S e kettő egysége bölcsességet rejt. Olyat, ami nem jut az érzékelésbe, gondolkodásba, nem megnevezhető, csak meg lehet hajolni a jelenléte előtt. Ennek a jelenlétnek köszönhető az is, hogy viszonylag nagyon kevés a félresikerült mozdulat, nem történik sűrűn baj.
Az iskolaudvart önfeledt gyermeki öröm, játék, séta jellemzi, mégis egy állandó viszonyulás-szál fonódik a jelenlévő felnőttek irányába a gyermeksereg nem tudatos életmottójával: „Akarom, hogy az én tanítóm ismerjen engem.” Ezért van az, hogy sajátos színezete van a játéknak, mozgásnak. Várakozás ez a ringó zajgás, remény a kibontakozás lehetőségére. Az egész történés – bármilyen „természetes” -, kommunikáció, közlés a maga kifejeződésében. Egy nem előre megfontolt, egy nem tudatos üzenet. Korunk és a gyerek üzen. Üzeni a mottót.
Beljebb megyek az épületbe.
„Minden ember tökéletességre törekszik” – írja Aquinói Szent Tamás. Szemérmesen, rejtve, kimondatlanul él a lélek szentélyében a szándék az állandó megújulásra, javításra, új megformálásokra, az avult, az idejét múlt elhagyására. Szinte minden pedagógus-együttlétben felismerhető az aquinói „törekvés” élő közegben. A be-bekövetkező elbizonytalanodás természetes visszahúzó mozdulata ellen a „nem-természetes”, azaz igazán emberi erőink előhívásának mozdulatait érdemes megtenni, és akkor a lélek-szellem természetes, gravitációs lefelé húzó mozdulata csökkenhet. Nem természetes erőink a mindennapi erőink szándékos fokozásából jönnek létre. Erre épül a Waldorf pedagógia s az aquinói mondat is.
Húsvét vasárnapján írom ezeket a sorokat, s ebben az évben, most a következőképpen tudnám kifejezni gondolataim értelmét: „Mindenre van gyógyír a Golgota óta.” Továbbgondolva: ugyanakkor nem adatik meg ennek a gyógyírnak az azonnali felismerése. Ez okozza az elbizonytalanodást. Ez a felismerés a mi dolgunk, szülőké és pedagógusoké, hogy keressük a gyógyírt a külső és a belső élet természetes lehúzó erőivel szemben. A „kontroll” ezzel kapcsolatban pusztán az, hogy észrevegyem a nehéz órákban Aquinói mondatának igazságát és annak félreérthetőségét, elfedődését a magam vagy a másik ember lényén vagy álarcán. Miért bújunk néha álarcba? Mert nagy a tét. Néha a vállalhatatlanságot súrolják a sors, a munka, az együttlét követelményei. De az álarc új erőket őröl. Nem végleges megoldás.
Steiner írja a Szellemi erők működése az idősebb és fiatalabb nemzedékben című könyvében, hogy a XX. századra a pillantásnak szívtől szívig kell hatolnia. Én az Énnel kendőzetlenül tudjon értésbe kerülni. Ennek a fejlődés adta követelménynek a bekövetkezése századokkal előre érezhető volt, s ijedelmet okozott. Igen, a közelség akkora ma ember és ember között, hogy taszítóvá válik megjelenése. A közelség rossz érzést okozhat, ha az ember nem fejleszti ki magában ennek a gyönyörű lehetőségnek az elviselhetőségét. „Minden angyal borzasztó” – mondja Rilke, és ember és ember között is inkább ellentétek és látszat-ellentétek születnek a már kialakuló közelség és tiszta leplezetlenség elhárítására. Előkészületlen közelség számára „minden ember borzasztó”.
Ez a közelség bármennyire félelmetes – a legmélyebb és legtisztább vágyunk, a gyerekeknek elsősorban. Erről az iskolaudvarban élő, nem hangzó mottóval kapcsolatban előbb írtam. A legjobb szándékot is elsöpri egy megtanult igazsághoz való ragaszkodás. Az ember (s ez általánosítható) csak maga lehet annak az igazságnak a felfedezője, ami a egyúttal a feladatai megvalósítását is jelenti. Akkor is újra magának kell felfedeznie, ha már olvasta, tanulta. Megtalálható a steineri mű széles irodalmában a módszer, ahogy egy eszmét ilyen módon mindenkinek újra fel lehet fedezni.
Faust Margitját gonosznak ítélhetném. Mégis angyalok viszik el a vesztőhelyről. Hogy lehet ez? A válasz csak egy önálló, nem-tanultságból születő morális ítéletből fakadhat. Más a bármilyen szintű tanult morális ítélet vagy eszme, és más az önálló szabad, saját intuícióból született ítélet morálja. Az utóbbi mögött ott áll az ember, önmaga az intuíció létrejöttének tanúja s az ítélet vonatkozásai így harmónikusan illeszkednek a mindennapokba, mert nincs benne az intuíciótól idegen elem. Az ítélet vonatkozásai, következményei, tetté váltása egy szeretettel átszőtt fantázia alapján realizálódhatnak. Ekkor az ítélet nem másolt, hanem saját, hiteles alkotás, és az érthetőség talaján él, átlátszó.
Mindaz, ami most szóba kerül, a 20 év történetéhez perspektivikusan hozzátartozik. Nem valamely eseménysorozat portréja, hanem a jövő felé érlelődő gondolatvitel.
Különös, hogy a Waldorf pedagógia kibontakoztatását és érvényességi idejét 200-300 évre helyezi megalkotója. Bár 100 éves, és gyakorlata 90 éves, az eredeti intuíció időtálló. Hozzá és oda térünk vissza, ha meríteni akarunk belőle, ha megérteni vagy megújítani akarjuk. A XX. század folyamán megvalósult annyi, amennyit akkor megértettünk belőle. Ez általában e pedagógiának az az arculata, amelyre a XX. század gyermekeinek szüksége volt. A következő „20 évek” már mást igényelnek, más a felnőtt, más a gyerek.
Steiner azt írja a Szellemi erők… című művében: „… lesz idő, amikor szégyelleni fogunk metodikáról és didaktikáról beszélni. Emberismeret szükséges, s az elégséges a neveléshez-tanításhoz.” Igen, igazi emberismeret, amelyről később még mondanék valamit. Az említett kijelentés arra vonatkozik, hogy vannak ma olyan jelenségek, támaszpontok a pedagógiában, amelyeket később más jelenségek váltanak fel. A Waldorf pedagógia rendkívüli horderejét jelenti, hogy megalkotója számít gondolkodásunk és egész lelki életünk továbbfejlődésére azzal, hogy a Waldorf pedagógia új és újabb megértésének lehetőségeit feltételezi szülőről és pedagógusról. Ma még nem szégyellhetünk metodikáról és didaktikáról beszélni. Még nem tartunk ott.
Steiner műve az emberi kultúra legspirituálisabb megnyilatkozásai közé tartozik, ezért jellemzi, hogy sok idő kell a megvalósításához. Ehhez szükséges elsősorban a felnőtt ember spiritualitásának ápolása. Ezért nem mondható a Waldorf pedagógiára és iskolára, hogy „alternatív”, mert jóval túllépi egy pedagógiai mozgalom perspektíváit hátterével, és a lelki-szellemi lény ismeretével és bánásmódjával mely tekintetbe veszi az emberiség esszenciális jövőjét. Könnyű lenne beleilleszteni adott gondolatkörökbe, esetleg sémákba mibenlétét, de ezt a következő évtizedekben talán újra lehet gondolni.
Ilyenformán a Steiner által feltételezett egyre rugalmasabbá váló spirituálisan iskolázott gondolkodás elhagyja majd eddigi, keretekben való muködését, és amit többek között a „metodikai, vagy világnézeti iskola” kérdésköréről gondoltak sokan eddig, arra megérik a soron következő válasz: „egyik se.” Amellett, hogy nem tanítunk világnézetet – a Waldorf pedagógia hátterének ismerője olyan világ-szemléléssel (nem szemlélettel vagy nézettel) rendelkezik, amelyik megtalálja a léleknek azt a részét, ahol az egyénre vagy a világra vonatkozó kérdések születnek. És minden alkalommal újrafogalmazza a kérdés megértéséből szövődő választ. (Ezt a gondolatmenetet Steiner a Szabadság filozófiája bevezetőjének sokszoros újra átgondolásából, belső elmélyítéséből merítettem.) Ez a nem könnyu mozdulat biztosítja az önálló, hiteles igazságkeresést és az életszeruséget mindennemű szemlélést illetően.
Metodikai iskola? Említettem, hogy lesz idő, amikor szégyelleni fogunk erről beszélni. Ilyen módon – még ha ez szükséges is ma – már eddig is áthatotta a pedagógiai munkát a „metodikának” az igaz emberismerettel való helyettesítésének a bevezető időszaka. Nem ássuk bele magunkat a metodika ígéretes útjába, mert jól tudjuk, egyre inkább az igaz emberismeret vezényli majd a tanítást. Mérték és határ kíséri a metodikai felkészültséget – nem nevezhető a Waldorf iskola „metodikai” iskolának.
2008. novemberében a bécsi Waldorf szemináriumban egy végzős diák tollából szakdolgozat látott napvilágot. Nevelésművészet mint morális fantázia. A fiatal diák Franco Galletto, az olaszországi Trient városka Waldorf iskolájának tanítója. ősztől a salzburgi Waldorf iskola 1. osztályát vezeti. Említett műve jelentős. A kiemelt rangsorba helyezett alkotás az „igaz emberismeret” irányába halad. F. G. csak annyit tett, hogy az olvasásra szánt Steiner könyvet (A szabadság filozófiáját), illetve a benne levő ideákat, fogalmakat elmélyülten, egyesével azon a módon megpróbálta átdolgozni, ahogyan azt a szerző ajánlotta. Ezt az ajánlatot a XX. sz. legautentikusabb antropozófus gondolkodói kibontották, még megközelíthetőbbé tették.
Az ilyen módon átdolgozott műnek az olvasását követte a pedagógiai művekkel való hasonló foglalkozás. Elsősorban a Meditatív módon átdolgozott emberismeret c. könyv alapján, amelyben úgyszintén részletesen leírta a szerző a könyv átdolgozásának módját.
Így lettek és lehetnek az olvasottak élővé, intuitív képességekké, s a pedagógiai problémák individuális megoldásává.
Ha az új képességek – melyek a másik ember lelki-szellemi közelségét egészen és az azonosságig elviselhetővé és szeretettel megismerhetővé teszik – egy gyerekkel kapcsolatos problémakör számára értést jelentenek, akkor a gyerek érzi: „az én tanítóm ismer engem.”
Az általános embertan így individuális embertanná alakul. S az intuíció, aminek folyamata a leírt mód kidolgozásával tudatossá válik, az igazi emberismeretet jelenti.
A pedagógus pedig hiteles, termékeny fantáziáján át megteremti az éppen érvényes és éppen szükséges metódust.
Kísérje áldás a következő 20 év munkáját!
Szeretettel írta: Székely Anikó
(Megjelent az iskolai újság 2009 áprilisi számában)