„Huszadik év” rovatunk januári számában kézimunka-tanárunk, Hadabás Éva emlékezik a kezdetekre, aki egyben alapító szülő is, négy gyermeke járt iskolánkba.
Hogy valami mikor kezdődik, azt nagyon nehéz megmondani. Persze megnevezhetünk dátumokat, eseményeket, de mindez része egy áramlásnak.
Az 1980-as évek vége a családom számára is sok újat hozott. A férjem, aki mindig nyitott volt új dolgokra, és kereste a világban a lelki-szellemi tartalmakat, 1987-ben rátalált a BOKOR-ra, Bulányi Gyurka bácsi keresztény szeretetközösségére. Ez volt az első komoly életmódváltás családunk történetében.
Ez a nagy közösség sok kicsiből állt össze. Egy-egy bokor 5-6 családot jelentett. Ezek a családok minden vasárnap forgószínpadszerűen – mindig másnál – találkoztak. Gyerekestül, felnőttestül. Ezekben a keresztény családokban nem kevés gyermek volt. Nálunk például 1987-ben született meg az ötödik. Szóval nem kis szervezést igényelt egy-egy találkozó lebonyolítása. Mindez remek alkalom volt arra, hogy beletanuljunk, hogyan lehet autó nélkül működtetni az állandó mozgásban levést, rendezvényekre járást. A nagy változások ideje volt ez a társadalom számára is. Emlékszem, volt nálunk egy német forgatócsoport, amelyik azt próbálta „meglesni”, hogyan miséznek a keleti blokkban a pult alatt. Filmüknek a Végre kiszabadítva címet adták.
Ebben az időben volt egy TV-adás a TV Magiszter című műsorban, amelyben Vekerdy Tamás a solymári Waldorf-óvodáról és a szerveződő Waldorf-iskoláról beszélt. Férjem az adást követő napon kiment Solymárra, hogy megnézze az óvodát. Aki ismerte Anette Stroteich-t, az alapító óvónőt, tudja, hogy nem volt egyszerű bejutni.
Más úton is próbáltunk tájékozódni, s így eljutottunk Székely Gyuri bácsihoz és Anikó nénihez, és persze az antropzófiához. Ez aztán hosszú-hosszú évekre meghatározta az életünket. Váltott csoportban jártunk Székelyékhez, mert a gyerekek miatt csak külön mehettünk.
Az iskola szerveződésének külön története van, amelyet bizonyára sokan olvastak Vekerdy Tamás: Álmok és lidércek című könyvében.
Reménybeli szülőkként részesei voltunk az akkor és ott zajló folyamatoknak. Emlékszem, semmi kétely nem volt bennem, valami ősbizalommal adtuk Vicánkat ’89 őszén az induló Waldorf-iskola első osztályába, Krigovszki Anna néni kezébe.
Most, amikor a huszadik évforduló kapcsán gyakrabban gondolok azokra az évekre, leginkább arra emlékszem, mennyire bíztunk. Vica a harmadik gyerek a családban, két nagyobb testvére addigra már sok nehézségen volt túl az állami iskolákban. Zita, a legidősebb – aki ma már kétgyermekes anyuka – sokadik iskoláján volt túl, de nem igazán volt jó egyik sem.
Vicát ’89 őszén vették fel a Solymáron induló Waldorf-iskolába, s mi vele együtt indultunk el az új úton. Sok barátunk lett ebből a közösségből, ezek közül ma is megvan néhány. Külön szeretettel mondok köszönetet a Karácsony-családnak, akiktől nagyon sok segítséget kaptunk, a velük kötött barátságunk is idén húsz éves!
Hál’Istennek az utolsó négy gyermekünk mindegyike Waldorf-iskolába járhatott, s részesülhetett ennek áldásaiból.
Jómagam Székely Anikó biztatására elvégeztem a posztgraduális tanárképzést a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolán Mesterházi Zsuzsa vezetése alatt, és 1994-ben tanítani kezdtem az iskolában. Ennek 15 éve. Amikor visszanézek, látom a folytonos változást. Ez az iskola ma már komoly intézmény. Erős és eleven, folyton alakuló, ezerarcú organikus lény.
Örülök, hogy mindennek részesei lehettünk. Szeretettel üdvözlök mindenkit, akikkel ebbe a nagy közösségbe tartozunk, mi szerencsések. „Küldöm” nektek Vica első bizonyítványversét, amelyet Krigovszki Anna néni írt neki, aki láthatóan jól ismerte őt, és a lelkébe látott. Köszönjük, Anna néni!
Gálné Hadabás Éva
KÉL A HERCEG VÁNDORÚTRA,
FIVÉRÉT, HOGY MEGLELHESSE.
RÁBORUL SOK VESZEDELEM,
HARCOL HEGGYEL, RENGETEGGEL,
KÜZD A BAJNOK VITÉZEKKEL.
ŐRANGYALA EL NEM HAGYJA,
ÚTJÁN MINDIG ELKÍSÉRI.
BARÁTJA LESZ EMBER, ÁLLAT,
ERŐS HITE MEGSEGÍTI.
(Megjelent az iskolai újság 2009 januári számában)