90 éves a Waldorf-iskola: 1919–2009

Formák között, mégis szabadon – a konfliktusok olyan területe ez, ami a Waldorf-iskola történetét kezdetektől fogva végigkísérte. Christof Wiechert, a Goetheanum pedagógiai szekciójának vezetője ezt a kérdést két, az alapításban központi szerepet játszó személyiség: Emil Molt és Rudolf Steiner kapcsolatában vizsgálja. Tanulmányában az immáron 90 éves Waldorf-pedagógia jövőbeni feladatait meghatározó karmikus és spirituális távlatok nyílnak.

Amennyiben ebben az értekezésben a Waldorf-iskola 90 éves jubileumára tekintünk, akkor azt azért tesszük, hogy fölkészüljünk a 100 éves évfordulóra. Hogyan lépi át a nevelés művészetének elkötelezett Waldorf-iskolai mozgalom ezt a küszöböt? Mit jelent ma ez a mozgalom? Steiner „féltve óvott gyermekének”[1] nevezte, de a reménynek is, „mégpedig a kultúránk megújítását szolgáló antropozófiai eszme és kezdeményezés átütő erejének.”

Steiner féltve óvott gyermeke

Mi volt Steiner aggodalmának oka? Ennek megértéséhez vessünk egy pillantást abba a korszakba, amikor Steiner a pedagógiai konferencia élén vezette az iskolát (1919–1925). Kezdettől fogva nyomasztó anyagi gondok és teremproblémák jellemezték a működését. Gondoljunk bele, abban az öt évben, amikor Steiner jelen volt, az iskola tanulóinak létszáma 256-ról 784-re, az osztályok száma 8-ról 23-ra, a tanároké pedig 12-ről 47-re növekedett. Egy ilyen rövid idő alatt lezajló, nagy mértékű növekedést ma valószínűleg egyetlen tanári kollégium se tudna átvészelni. És végül a tanárok iránti felelősségéről szólva elmondhatjuk, hogy a meghívásuk Steiner privilégiuma volt, még akkor is, ha később ezzel szemben kialakult egy „belső ellenzék”[2]. Ugyanis gyakran megtörtént, hogy a tanárok nem tudtak megfelelni a velük szemben támasztott elvárásoknak.

Ha mindezt figyelembe vesszük, és belegondolunk abba, hogy Emil Molt saját vagyonának jelentős részét áldozta az iskola működőképességének megőrzésére, akkor világos lesz a pionírszakasz jellegzetessége, miszerint nagy lelkesedéssel a lehetetlen is valóra váltható.

A következő nehéz feladatot a nevelés művészetének tényleges megvalósítása jelentette. Ez három pillérre épült: a teljes körű emberismeretre, az emberismeret iránti lelkesedésből fakadó tanítás képességére, és a felnövekvő ember megismerése alapján kifejlesztett tantervre.

Steiner a lelkesedés alatt a tanár diákok közti eleven jelenlétét értette, a tanítás teremtő, eredeti és fantáziadús módját, a száraz definíciók helyett képek (metaforák) használatát, egyszóval az élet teljességéből teremtő tanítást, ami a fejlődés minden fokán az emberismeretre támaszkodik.

Természetes, hogy Steiner gondoskodott a tanári kollégium továbbképzéséről. Az Általános Embertan után előadások sorát tartotta kifejezetten a tanárok részére.[3] Végiglapozva a konferenciák anyagát[4] átélhetjük a tanterv formálódását. Gondoskodott tehát tanárai fejlődésének a lehetőségéről.

A tanárprobléma

Az új, a felnövekvő embert szolgáló tanítás átültetésében Steinernek arra kellett hagyatkoznia, amire a tanárok hajlandók és magukból kifejlesztve megvalósítani képesek voltak. Itt semmiféle előadás nem segített. Itt csak az segített, ha a tanárok maguk tudtak valamit kezdeni a megadott célokkal. Voltak közöttük természet adta tehetségek, akik az újfajta nevelés áramlatába hamar be tudtak kapcsolódni, és az új nevelési paradigma mintáivá lettek. Akadtak azonban nagyon tehetséges kollégák, akik a saját alkatuknál fogva nem rendelkeztek a feltétlenül szükséges elevenség képességével, tanítási módszerük nem a diákokkal kialakított kapcsolatukból és az emberismeretből fakadt. Óráik érdekesek voltak ugyan, lényegében azonban az oktatás szintjén rekedtek meg.

A nagyobb diákok fel is keresték panaszaikkal Steinert, aki beható vizsgálat után [5] eltanácsolta az illető tanárokat. Megoldhatatlannak tűnő pedagógiai problémákba ütköztek, a tanárok tehetetlenek voltak, Steinernek kellett közbelépni, akinek vérzett a szíve, mivel felismerte, hogy a hiányosságok éppen a tanárok képességeiben rejlenek. Így a nevelés művészete nem valósulhatott meg, mert a tanítás rideggé, akadémikussá vált, ugyanis a tanárok nem mutattak igazi érdeklődést a diákok iránt, akik ezért aztán úgy érezték, hogy cserben hagyták őket. Közben az élet folytatódott az iskolában, aminek gyors növekedését Steiner sosem fájlalta. A viszonyok is rendeződni látszottak.

Ám röviddel az 1924-es tanév vége előtt megújult erővel törtek a felszínre a régi problémák. Steiner ismét azt állapíthatta meg, hogy némelyikükből hiányzik a diákok iránti érdeklődés, hiányzik a tanítás iránti lelkesedés. Sőt, a nyolcadik osztályosoknál nagyobb diákokkal elveszett a tanárok morális kapcsolata. A tanárok nem a diákok megértéséhez szükséges „pszichológiai képek” kidolgozásával foglalkoztak a konferenciákon. Ehelyett oktattak.[6] Ezek a megállapítások az utolsó előtti konferencián hangzottak el, és a következő elhatározásra késztették Steinert: „Új hatással kell fellépnem”. A legeslegutolsó konferencia utolsó mondata pedig így hangzott: „Szeptemberben vagy október első hetében előadásokat fogok tartani a tanítás és a nevelés morális vonatkozásáról.” Erre már nem került sor.

[1] Ezt a kifejezést szó szerint Steiner a pedagógiáját megalapozó kurzus kezdetének előestéjén, ill.a tanároknak írt búcsúlevelében, 1925. március 15-én használta. Mindkettő megtalálható A Waldorf-pedagógia elmélyítése c. kötetben.

[2] 1923. március 30-i konferencia (GA 300c). A tanárok, Steiner javaslatával szemben, nem akartak Caroline von Heydebrandra bízni egy új osztályt.

[3] A kizárólag az első Waldorf-iskola tanárainak tartott előadások részletes jegyzéke a Rundbrief der Pädagogischen Sektion 36/2009. számában található.

[4] Rudolf Steiner: Konferenzen mit den Lehrern der Freien Waldorfschule (GA 300 a-tól c-ig).

[5] A megadott helyen (GA 300b): 1922. június 20-i konferencia

[6] A megadott helyen (GA 300c): 1924. július 15-i konferencia