Ott, ahol a hegyek a legmagasabbak, és gyökereik a föld szívéig érnek, ott lakik Jukka, a törpék királya, a legöregebb törpe a feleségével, Szilkittel. Jukka törpekirály őrzi a Föld legidősebb titkait, és az a feladata, hogy minden évben a leghosszabb éjszakán összehívja népét, és erről meséljen nekik.


Mert ő és Szilkit jelen volt, amikor az ég és a Föld született, és velük együtt a Nap, a Hold és a csillagok, a növények és az állatok és végül az ember. Ők még tudják, hogy a Föld egykor olyan nagy volt, hogy minden csillag, a Nap és a Hold elfért benne. Maga a Föld még teljes egészében fényből volt, a fák az égig értek, és a csillagok voltak a virágok, a Nap volt az ember szíve. Ez még az az idő volt, amikor minden élőlényt átjárt Isten szeretete és az angyalok öröme.

Jukka törpekirály és Szilkit azonban azt a gonosz időt is átélték, amikor az ördög kígyó alakjában besurrant a Paradicsomba, és kiűzte a Napot az emberek szívéből, akik vakok lettek Isten szeretetére, és nem találták meg többé mindenben az angyalok örömét. És amikor az embernek el kellett hagynia a paradicsomot, akkor egyre kisebb, sötétebb és nehezebb lett a Föld, töppedt és kemény lett, mint a kiszáradt gyümölcs. A Nap, a Hold és a csillagok többé nem fértek már el benne.

– Mi törpék is, akik olyan idősek vagyunk, mint a Föld, egyre kisebbek és ráncosabbak lettünk, mert mi nem halunk meg, mint az emberek, és nem születünk újra és újra fiatal és új testtel – mondta Jukka törpekirály, majd így folytatta: – Most már értitek azt is, többé miért nem nőnek a fák az égig, és miért vannak olyan növények, amelyeken látszik, hogy elfelejtették már, hogy egykor a csillagok voltak a virágaik, és miért olyan hideg sok embernek a szíve. Nekünk, törpéknek azonban szép és nehéz feladatot adott az Úristen: mi őrizzük a földben a fémeket és a drágaköveket: ezek a Nap és a Hold és a csillagok könnyei, amelyeket a földre hullattak, amikor el kellett hagyniuk a Földet – de egyúttal a vágy és a remény könnyei olyan idő után, amikor egyszer ismét visszajöhetnek a Földre. Ez a mi szép feladatunk. A nehéz feladatunk a Föld szívéről való gondoskodás, mivel a kísértő kígyó nem maradt a Paradicsomban – mesélte tovább Jukka. És a törpék, akik már tudták, mi következik, ha lehetséges egyáltalán, még kisebbek lettek az aggodalomtól, mint voltak. Azután mégis tovább beszélt Jukka törpekirály, és a hangja olyan szomorú és halk lett, hogy Szilkit szeme könnyel telt meg:

– Mindnyájan tudjátok: a kígyó körülfogja a Föld szívét, és ha nem viszünk neki minden évben a legsötétebb időszakban a legtisztább naparanyunkból, akkor elemészti a Föld szívét. Akkor meghalna a Föld, és mi is vele együtt. És a Nap, a Hold és a csillagok nagy reménysége nem teljesülhetne.

Amikor a törpék királya eddig jutott a mesélésben, fölemelkedett és vele együtt felállt minden törpe. Mindegyik a kezébe vette a magával hozott aranyat, és a sziklakapu felé fordultak, amelyben titokzatos jel világított. Kereszt alakú bot, amelyre kígyó tekeredett. Minden törpe nagy szeretettel őrizte a jelet szívének hallgatag mélyén, ez a jel ugyanis ígéret volt, amelyről sohasem beszéltek. Tudták, hogy egyszer majd beteljesedik ez az ígéret, akkor ismét nagyon fényes lesz majd a Föld – a Nap, a Hold és a csillagok ismét benne laknak majd –, a fák újra az égig nőhetnek, és a csillagok megint virágok lehetnek: elmúlik majd a nagy kígyó hatalma. Így szálltak le a törpék, mint évezredeken keresztül mindig, a Föld szívéhez.

Mégis ezen az éjszakán az arany és az ezüst erek nem csak fénylettek; gyönyörű harmóniában csengtek össze, amely ide-oda hullámzott és egyre hatalmasabban zengett össze, ahogy közeledtek a hegy gyökereihez. Jukka törpekirály és Szilkit egymásra nézett. Olyan volt ez a hang, mint amelyet akkor hallottak, amikor a Föld született. És akkor meglátták a gyermeket. Kezében kereszt alakú botot tartott, amelyre kígyó csavarodott rá. A gyermek ezüstcsengésű hangon szólt:

– Köszönöm nektek, törpék népe, hogy hűségesen őriztétek a Föld szívét. A kígyó mostantól nekem szolgál, hogy ismét meggyógyuljon a beteg világ, hogy a Nap, a Hold és a csillagok ismét a Földön lakhassanak. Az emberek szívébe pedig majdan én magam fogok beköltözni. Ti pedig ismét fiatalok és nagyok lesztek, mint ahogy a Föld is.

Ezekkel a szavakkal eltűnt a gyermek, de visszamaradt a Földön a tiszta fénye. És amikor eljött a karácsony éjszaka, ott álltak mind a törpék szorosan a jászol körül – az emberek számára láthatatlanul. Szemeik mint kis Napok ragyogtak a boldogságtól; azért volt olyan világos a barlangban.

A jászolban ugyanis a Napgyermek feküdt, aki meggyógyítja a Földet. Ő volt végtelen örömük oka.

Lucia Wachsmuth meséje nyomán írta Kovács Tamás