A földrajzepochán idén Magyarország a fő téma, de mielőtt hazánk tájait kezdtük volna megismerni, először a Földre tekintettünk, mint egy élőlényre.

Melyek azok az elemi erők – a tűz, a víz, a levegő és a föld –, melyek arculatukat állandóan alakítják az időben. A gyerekek festettek képzeletbeli tájakat kis csoportokban, a homokozóban képzeletbeli domborzatot szobrászkodtak, lerajzolták az elemeket munka közben. Végül fogalmazást írtak. Egyesek tűzzé, vízzé, levegővé váltak, és leírták élményeiket, mások a Földet kívülről szemlélve mesélték el, hogyan tevékenykednek ezek az erők a Földön.

Fogadjátok szeretettel a gyerekek írásait, rajzait.

Schnell Judit

 

Iciri-piciri vízcsepp vagyok,

egy pocsolyában úszkálgatok.

Napocska barátom túrázni hív,

forró sugarával felmelegít.

 

Felszív engem, pára leszek,

pocsolyából, légbe megyek.

Rossz időben visszamegyek,

gödröcskében vízcsepp leszek.

Anyukámmal összeveszek,

napocskához felröppenek.

Vándorlunk egy éven át,

meg kéne látogatni anyácskát.

Rieth Panna

Vízcseppként utaztam egy nagy felhőben, annyi hely sem volt már, mint hangyának a kőben. Ekkor érkezett még egy cseppecske, olyan bolond volt, mint egy kecske, ám ez az ötlete nem volt oly kilátástalan: „– Ugorjon le az is, ki látástalan! Az se fogja megütni magát, legfeljebb egy választóhegy rideg ormán.”

Helyezkedni kezdtünk ugrásra készen, gondolva a zuhanásra a jeges szélben. Ketten már bátran leugrottak szépen, harmadiknak én ugrottam egy kellemes szellőben. Éreztem, zuhanok több hosszú percet, egyre csak közeledtem egy szúrós sziklakerthez. Kiáltani akartam, de szél vitte a hangom, úgy süvített, mint mikor ajándékom bontom. Sok kis páraszemcse csiklandozott furcsán, ám ekkor becsapódtam egy választóhegy csúcsán.

Aléltan hevertem néhány másodpercig, míg rájöttem, csorgok a hegy lábáig. Ráeszméltem egyszer, fáj a csípőm tája, egy ájult vízcsepp könyökölt az Én oldalamba. Egyre össze és összébb olvadtunk mi, cseppek, mint katicabogáron a fekete pettyek. Nem volt nagy a hely, elértük az alját, míg az egyik csepp kinyitotta az ajkát: „– Összeolvadtunk, mint egy patakocska! Nőjünk hát tovább, mint egy medvebocskor! Folyjunk bele egy nagyobb folyóba, és végezetül egy hatalmas tóba. Óceánnak nevezte, ki ennek nevet adott, s közben is alakítjuk a domborzatot.” Rá is kanyarodtunk egy nagyobb folyóra, mély volt az, nem sekély, nem is labdaforma. A kanyarokban száguldva úszott egy szép kavics, továbbvittük, ám az gúnyosan kacsint. Lecke gyanánt tettük, nem szórakozásból, kőhöz vágtuk, szegény tuskó fejű kő trollt. A kőből letört darab örvényt kavart tüstént, iszapdombot helyezve pár centivel arrébb. Egy folyóba ömlöttünk, mely mély és széles, egészséges vize, igen bizony kéjes. Hosszú és unalmas vándorlás következett be, olyan unalmas, nem is írom le!

Végül aztán Vörös-tengerbe jutottunk, kétsávos bohóchalakat szemünkkel kutattunk. Láttunk is egyet, épp felénk tartott, s hatalmas szája nyílott. Beszippantott minket öblös szájába, majd tovább csusszantunk piros kopoltyújába. Onnan aztán ki, ki a szabad vízre, kissé átváltozottan, oxigénmentesítve. A kopoltyú előtt egy hűvös áramlatig, az meg repített az óceánig. Az óceánban szembeúszott egy nagy cápa, melynek hatalmasra tátott rémisztő pofája pont mellettünk úszott el, ügyet sem vetve néhány halálra rémült vízcseppre. Az idő telt s múlt, s mi az óceánban laktunk, az áramlatok hátán utazgattunk.

Így lett hát vége ennek a történetnek, melynek főszereplője egy bátor cseppecske. Lehet, hogy a vízcsepp nem volt egy minta, de a tollamból kifogy a tinta.

Szakál Balázs

Szelek szárnyán keletről jöttem én,

ezért is nevem, a Keleti Szél.

Testvéreim az ős Észak, Nyugat és Dél,

együtt kergetjük a fellegeket,

ki-ki a maga helyén.

Ha jókedvem van, lekacsintok,

s a madarat repülni tanítom.

Megtáncoltatom az őszi leveleket,

s ha megunom, elszelelek. 

Felrepülök az égre,

ott fehérbárányokat terelgetek,

elűzöm a sötét fellegeket.

Képzeljétek, még homokozni is tudok,

homokdűnéket hordok, építek és rombolok.

Mint leánynak a haját,

fésülöm a Kiskunság homokját.

A hajósok örömére dagasztom a vitorlát,

fodrozom a Balaton hullámát,

cirógatom a gyerek orcáját. 

De ha begurulok, ordítok, rohanok, süvítve tombolok,

köveket görgetek, hegyeket koptatok, hóvihart kavarok,

lavinát zúdítok, csak hogy lássátok, ki vagyok!

Rákay Róza

 

Magma vagyok, és a Föld rétegei alatt dorombolok. A testem forró és tüzes, de idelent mégis minden olyan üres. Ezért törekszem fölfelé, kajlán, míg ki nem lyukadok egy óceán alján. Ekkor a rétegek összecsapódnak fölöttem, én meg otthagyom az alvilágot mögöttem. S a Föld felszínén vulkánt képzek, melynek odafönn nem nagyon örülnek. Kitör a vulkán, és mikor leülepszik a láva, hegyet alkot, csodák csodájára. És a hegyen vígan élnek, s ezzel vége is van rövid mesémnek.

Feig Simon

Vízcsepp vagyok hűs habokban.

Patakban, majd széles folyamban.

Délre, délre, egyre délre,

indulnom kell, melegebb vidékre.

 

Visz az utam, futva, rohanva,

egyre csak magasba tartva.

Pára lettem, köddé váltam,

nagy felhőnek összeálltam.

 

Száll a felhő tengerszemek,

hegyek, erdők, dombok felett.

Egyszerre csak északra tér,

hol mindent megfagyaszt a tél.

 

Ekkor felhőm partot érve,

kihasadt egy éles szirtben.

Kibucskáztam, ki a jégre,

megdermedtem egész télre.

Székely Rozália