1028 Budapest Kossuth L. u. 15-17. | Titkárság: 275-7935 | Tanári: 397-4468 |Gazdasági iroda: 275-7938

A visszaemlékezések sorában Krigovszky Annával, iskolánk első osztálytanítójával beszélgettem. Élmény volt hallgatni Annát, megtiszteltetés számomra, hogy interjút készíthettem vele.

 

- Hogyan találkoztál a Waldorf-pedagógiával?

- 1982-ben történt, amikor általános iskolai tanár voltam. A dr. Mezei Ottóné, Klári nénihez tartozó körben ismerkedtem meg Walter Apple salzburgi euritmiatanárral, aki az év őszén euritmia-előadást tartott Budapesten a csoporttársaival. Az ezt követő beszélgetés során fölajánlotta nekünk, hogy ha ez bennünket érdekel, akkor szívesen mozog velünk abban a pár napban, amíg még Magyarországon tartózkodik. Tulajdonképpen ezzel kezdődött az, hogy utána hét éven keresztül havi rendszerességgel járt ide. Egy idő után egyre többet beszélt arról is, hogy más területekkel is foglalkozhatnánk. Megkérdezte, érdekel-e bennünket az euritmia mögött meghúzódó szellemiség, és annak mely területével szeretnénk mélyebben megismerkedni. Mivel többnyire pedagógusok, illetve fiatal emberek jártunk oda, ezért a pedagógiát választottuk, azon belül is a kézimunkát. Ekkortól kezdődően elhozta magával a bécsi Mauer Iskola kézimunka-tanárnőjét, Frau Davidot is. Mindketten odaadó áldozatot hoztak értünk ezzel a munkával, hiszen ők is tanárként dolgoztak a saját iskolájukban, és a mellett vállalkoztak ezekre a hosszú hétvégékre. Ma is nagy-nagy köszönettel gondolok vissza fáradságos, kitartó, önzetlen segítségükre. Walterral euritmiáztunk, a tanárnővel kézimunkáztunk, és közben jártunk Mezei Klári nénihez, aki az antropozófiával ismertetett meg bennünket.

  - Hány éve tanítottál akkor általános iskolai tanárként? Milyen pedagógiai múlt állt mögötted?

- 1972-ben kezdtem tanítani a mai Klebelsberg Kuno Általános Iskola elődjében, amelyet akkoriban Szabadság úti Általános Iskolának hívtak. Tanítói szakot végeztem, kicsiket tanítottam, és közben elvégeztem egy tanár szakot is.

- Hol tanultál Waldorf-pedagógiát?

- Németországban, a stuttgarti szemináriumon. '86-tól kezdődően két tanévet végeztem ott. Csak a szünetekben jöttem haza, de érkeztek hozzám a hírek, lehetett érezni, hogy az itthon maradott emberek nagyon tevékenyek lettek, és hirtelen több oldalról is föltűntek érdeklődők. Nagy változás időszaka volt ez. Én nem is teljes mértékben érzékeltem ezt, hiszen nem voltam itthon, azt azonban sejtettem, hogy amit kint tanultam, annak már nemcsak az akkor megszokott pedagógiai közegben lesz helye, hanem több lesz annál. Ekkor kértem, hogy még egy harmadik évre maradhassak, és a szeminárium támogatásáért folyamodtam ahhoz, hogy elmehessek egy Waldorf-iskolába hosszasabban hospitálni. Látni akartam, hogyan épül föl, hogyan néz ki több osztály élete. Addigra már a nyelvvel is sikerült valamelyest megbirkóznom. Azt éreztem, épp hogy csak kezdek belekóstolni, kezdem megérteni, miről van szó. Így három év lett az eredetileg egy évre tervezett kint tartózkodásból. A harmadik évet a Boden-tó mellet lévő kisvárosban, Wangen in Ällgauban töltöttem. Nagyon szép, érdekes tapasztalás volt, nyár elején jöttem onnan haza.

- Kik voltak azok az emberek, akiktől a legtöbbet tanultál antropozófiát, Waldorf-pedagógiát?

- Nem is tudom, hol kezdjem a sort. Ha a tanítás mindennapjait nézem, akkor elsőként Nelke van der Sloot alakja jelenik meg előttem. Őt Székely Gyuri bácsi hozta Magyarországra Hollandiából. Az iskola életre keltése körül bábáskodó, leginkább antropozófusokból álló kör tagjai, akik a szükséges hivatalos, szervezési, technikai tennivalókat is bonyolították, arra gondoltak, hogy nagy szükség van tanácsadó tanár jelenlétére. Nelke az első pár hónap után, '89 végén - '90 elején jelent meg közöttünk. Hihetetlen egyéniség volt. Először is nagyon nagy melegség, szeretet áradt belőle, rendkívüli módon tudott a másik emberre figyelni. Egy-egy tanítási helyzetben azt is kihozta belőlünk, amit előre nem is terveztünk meg, hanem talán csak belül dolgoztunk rajta. Rengeteg vidámsággal és örömmel tudott jelen lenni egy-egy hospitáláson, ez nekem mindig erőt adott, és a gyerekek is nagyon szerették. Valahogy hozzásegített ahhoz, hogy megteremtsem azt, amit éppen csak elkezdtem magamban fölépíteni. Rengeteget dolgozott velünk. Amikor hazament, akkor már ismerte annyira a nyelvünket, hogy állandóan magyarul beszéltünk. Ez is mutatja, micsoda törekvés volt benne, mit tudott keresztülvinni. Minden évet előkészített, mindenkit fölkarolt a bővülő tanári karban. Rendszeresen hospitált, megbeszélte velünk a tapasztaltakat, részt vett a konferenciákon. Azután amikor elindult a többi Waldorf-iskola (a budaörsi, a gödöllői, a dunakeszi), akkor minden évben tartott ezen iskolák tanárainak felkészítést, és év közben is eljártunk egymáshoz, ünnepek előtt találkoztunk, együtt dolgoztunk.

Azután nagyon sokat jelentett Darvas János, aki rögtön az évnyitóra megérkezett, és egy-két hónapig itt maradt. Bent ült az órákon, segítette a konferencia fölépítését, a különféle "testületek" egymáshoz való viszonyának kialakítását, az alapítványi emberekkel is dolgozott, nagyon tevékeny volt. Ő is Gyuri bácsi meghívására érkezett hozzánk. Akkoriban Svájcban dolgozott, a lausanne-i Waldorf-iskolában. Már tudtam, hogy készül hozzánk, de a hazajövetelem előtt két-három nappal arról értesültem, hogy bizonytalanná vált az utazása, ezért fölhívtam telefonon, mert tudni akartam, jön-e, vagy sem. Először németül beszéltünk, azután egyszer csak akadozva ugyan, de mégis megszólalt magyarul, és a hangjában volt valami végtelenül megnyugtató, amikor bejelentette, hogy a kérdést eldöntötte, és nyár végén érkezik Magyarországra. Ez óriási lelki segítség volt számomra.

Nem feledkezhetem el Brigitte Geiserről sem. Ő Németországból jött, és körülbelül másfél-két évig élt itt velünk. Volt egy időszak, amikor három tanár is dolgozott velünk, és mindegyiknek bőven akadt tennivalója. János az első négy évben nem tartózkodott rendszeresen Budapesten, hanem egy-egy hónapra jött, Nelke meg Brigitte volt itt egyszerre és folyamatosan. Nelke maradt legtovább, négy évig. Ebben az időben már vidéken is nagyon sok munka volt, óvodák és iskolák alapítása kezdődött, mindenfelé hívták őket.

Feltétlenül meg kell említenem Clemens Schleuningot, aki óriási lelki támogatást nyújtott. Ő már pár évvel korábban elkezdett Magyarországra járni, a meséken keresztül tanulta a nyelvünket. '89 januárjában találkoztunk Stuttgartban, és miután elérkezett hozzánk az iskolaalapítás híre, eldöntöttük, hogy hazautazunk. Úgy emlékszem, ekkor találkoztam először Vekerdy Tamással és Makovecz Imrével, Jakab Tibort már régebbről ismertem. Tehát megismerkedtünk azzal a körrel, amelyik úgy érezte, itt az idő az iskola megteremtéséhez. Ettől a pillanattól kezdve mindig magam mellett éreztem Clemenst. Bár ő "csupán" euritmiát tanított, de még évekkel később is mindennap ott volt az iskolában, és alaposan kivette a részét életünk kisebb-nagyobb eseményeiből, együtt dolgozott a konferenciával. Számomra mindig hozzátartozik az első időszak tanári közösségéhez.

- Te vagy iskolánk első osztálytanítója, két osztály életét kísérted végig. Hogyan látod az iskolát? Milyen változásokon mentünk keresztül ez alatt a 20 év alatt?

- 1989 nyarán, amikor a jövendő szülőkkel ismerkedtem, nagy nyitottságot, változtatni akarást tapasztaltam. A szülők új utakat kerestek a gyermekeik számára. A kezdeti időszak elképzelhetetlen lett volna az ő lelkesedésük, munkabírásuk, kitartásuk nélkül. Az első években rengeteg energiát elvitt a folytonos költözés, "falbontás", építés, bútorok, berendezések beszerzése, terek kialakítása. Mindez újból és újból önerőből, önszervezéssel abban az időben, amikor mindannyian a hierarchikus fölépítéshez voltunk hozzászokva. Mára márt köztudott, hogy minden Waldorf-iskola így épül föl, de akkoriban ez nagyon új forma volt.

Közben egyik osztály jött a másik után, a gyerekek gyorsan nőttek, erősödtek. Hamarosan kamaszkorú tanítványok néztek vissza ránk, és új pedagógiai helyzet elé állítottak bennünket. Önmagammal is sok vesződségem akadt. Amikor itt kezdtem tanítani, olyan készségeket, képességeket kellett használnom, illetve kifejlesztenem, amelyekkel korábban alig éltem; a képekben tanítást, a sok rajzolást, festést... a versírást. A szülőktől jogos kérdések érkeztek a tananyagot illetően: Miért az 1 a legnagyobb szám? Miért foglalkozunk a Teremtéstörténettel, hogy kerül ide az Edda? Vagy: Miért a gombákkal kezdem az első növénytanepochát, hiszen azok nem is teljesen növények? Mikor tanítom az asszimilációt? Hová jutok el...? Nehéz helyzetek voltak, nem is állítom, hogy meggyőzőek vagy kielégítőek voltak a válaszaim - jómagam is folyton tanultam, tanulok ma is.

Ha erre az első négy-öt évre visszagondolok - a tévedéseink, a nehézségeink ellenére is - úgy látom, hogy minden érkező osztálytanító, tanár (akkortájt kevés szaktanár volt) beleállt a növekedés, a történés folyamatába, s odaadott mindent, amit csak képes volt. De mégis voltak válságos időszakok is, hosszadalmas betegségek, tanárhiány, tanárváltások. Óriási változást és megnyugvást jelentett, amikor 1995-ben, az iskola fennállásának hetedik évében ebbe az épületbe költöztünk. Ez a lépés is egy szülői kör áldozatos munkájának köszönhetően történt meg. Új korszak vette kezdetét. Jó néhány fiatal, lelkes, felkészült tanár érkezett a különböző főiskolákról, egyetemekről, Waldorf-szemináriumokról, friss erőt hoztak magukkal. Legtöbbjük ma is itt dolgozik. Mindaz, ami csíraként benne élt az előző évek törekvéseiben, kezdett több földet, fényt, meleget kapni, a víz sem hiányzott, s a levegő is átjárhatta. Az elvetett kicsi magok kezdtek szárba szökkenni, és hagyományok, ünnepek születését, megerősödését tették lehetővé. A hosszabb-rövidebb ideje itt tartózkodó tanácsadó tanárok vezetésével súlypontozott műhelymunka zajlott közép tagozatos osztálytanítók, tanárok számára.

Nagy jelentősége volt annak, amikor elindult a gimnázium első osztálya, ezzel kiteljesedett az itt tanulás lehetősége. A belső pedagógiai munka mellett elkezdődött annak a kialakítása, hogyan szervezi, irányítja, "önigazgatja" magát egy ilyen megnövekedett létszámú tanár-diák-szülő közösség. Kezdetét vette a közösségi életnek keretet adó formák kialakítása. Ezek mára határozott alakot öltöttek a különböző csoportok és konferenciák képében, fölépültek a felelősi, döntési jogkörök. Természetesen nagyon kell arra figyelnünk, hogy e formák ne merevedjenek meg, hanem az egészséges életáramlás biztosítói legyenek.

- Említetted már, hogy milyen fontosnak tartottad a szülők szerepét.

- Ulrike is utalt a cikkében arra, milyen különböző szándékokkal érkeztek a szülők. Ezen nem is lehet csodálkozni. Ugyanis az antropozófia búvópatakként élt ebben az országban. Amit Nagy Emilné dr. Göllner Mária az 1926 és '33 között működő Kissvábhegyi Waldorf Iskola és Internátus megalapításával és az 1945-ig tartó hazai antropozófiai tevékenységével kifejtett, az kisebb-nagyobb csoportok körében mind tovább hatott, működött. De nem volt köztudott. Legelőször '89-ben Solymáron Waldorf-óvodaként, később iskolaként mutatkozott meg. Ma már könyveket lehet olvasni, előadásokat, tanfolyamokat hallgatni arról a sokféle területről, amelyek Rudolf Steiner impulzusai nyomán születtek meg, de akkor ilyen formában ez itthon még sehol nem létezett. Az emberek lelkében vagy szellemében élt. Nem lehet tehát csodálkozni azon, hogy olyan sokféle szülői szándék jelent meg. Sokakban csak az új út keresésének akarása jelentkezett, és akkor adott volt erre a lehetőség.

A szülők nagyon tevékenyek voltak. Én korábban állami iskolában tanítottam, ahol nyaranta a felújításokra jöttek a festők, az egyéb szakemberek, és elvégezték a dolgukat, így nekem is szokatlan volt, hogy itt az égegyadta világon mindent magunknak kell megteremtenünk. Évről évre minden szülői kör rengeteg lelkesedéssel kezdte fölépíteni a maga tantermét. Nagyon sokat dolgoztak, és e sok kétkezi és szervezői munka mellett még arra is volt erejük, szívük, figyelmük, hogy az első két tanév végén színdarabbal lepjenek meg bennünket, tanárokat, gyerekeket. Hálát és köszönetet érzek irántuk, csodálattal tölt el, mennyi energiát fordítottak a feltételek megteremtésére, és ezen kívül még meglepetésekre is futotta az erejükből. Nem is tudom elképzelni, hogy nélkülük, a megértésük, a támogatásuk ugyanakkor a velük való viták, küzdelmek nélkül ez megvalósulhatott volna.

A második évtől a szülők bevonásával elkezdődött a karácsony megünneplése. Két éven keresztül a kakasdi székely betlehemes pásztorjátékot adtuk elő, azóta pedig a mai formájában is eljátszott főrévi misztériumjátékokból a Pásztorjátékot. Ma is nagy meghatottsággal emlékszem vissza a próbák mókáira, s az első előadások izgalmaira.

Erre a szülői kapcsolatra nagyon kell figyelnünk, óvnunk kell. Sok változás megy végbe, miközben egy iskola felnő, és nyolc vagy tizenhárom osztály él benne. Minden időszaknak megvan a maga feladata - hol látványos, hol kevésbé az. Milyen nagyszerű dolog volt például már itt, ebben az épületben megélni, hogy egy lelkes, teremtő kezű szülői kör megalkotta az alsóbb osztályok bútorzatát. Módom van figyelemmel kísérni, ahogy új kezdeményezések születnek, és örülök ennek. Ha csak a legutóbbiakra gondolok: a János-napi ünnepségek átvállalása és megújítása, a tavalyi majális megszervezése, a Téglabál életre keltése, a szociális célú alapok létrehozása, az egészséges táplálkozás bevezetésére tett törekvések... És előttünk áll egy építkezés-bővítés megvalósítása. Csak azt tudom kívánni, hogy minél erősebb legyen az összefogásunk.

- Miket tartasz a legfőbb értéknek a Waldorf-pedagógiában?

- A hármasságot. Az emberben megnyilvánuló akarati-lelki-gondolati jelleg harmonikus fejlesztését. Hogy a diákok a hosszú évek alatt a jót, a szépet, az igazat megélve eljussanak a gondolkodási erőik használatához, hogy megtörténhessen a tapasztalatok, az ismeretek gondolati feldolgozása, tudjanak ítéletet alkotni, s aztán az iskolából kilépve Én-tudatra ébredve, érdeklődéssel áthatva moralitásból fakadó tettekkel vegyenek részt annak a közegnek az életében, ahová kerülnek. A Waldorf-pedagógia a test, a lélek, a szellem összefonódásának a hármasságát, egységét ápolja és neveli, harmonikusan fejleszti. Ezt úgy is megfogalmazhatom, hogy az akarat, az érzés és a gondolkodás megfelelő időbeni fejlesztése történik. Minden életszakaszban egyszerre jelen van mindegyik, de mindegyik területnek van kiemelt időszaka, amikor csak azt a bizonyos területet fejlesztem. Amikor a gimnáziumi évek alatt az intellektus célzott fejlesztése történik, akkor nagyon fontos, hogy a fiatalok megismerjék a természetben rejlő törvényszerűségeket. És a természetben lévő rendet. Ez nagyon össze van ma zavarodva. Azt hiszem, ma azért nagyon nehéz tanítani, mert a világban és magunkban is elég nagy káosz uralkodik. És ki mondhatja meg, mi a szép, mi a jó, mi az igaz? Alapérték, hogy valójában rendbe születünk bele. És feladatunk van a világban. És képesnek kell lennünk a mi eszközeinkkel úgy nevelni a gyerekeket, hogy ne legyen bennük az a depresszió, ami a mai létbizonytalanság miatt mindannyiunk életét átszövi. Képesnek kell lenniük ebben is megállni. Nekünk magunknak is meg kell ismernünk mindazokat a dolgokat, amelyek például a technikában megjelennek. Vagy ami őket annyira megragadja. Hogy mire való ez a sok új technikai eszköz. Hogyan hat ránk vissza? Mi lesz az emberek hallásával? Mi lesz a beszédkészségünkkel? Nekünk is meg kell ismernünk azt, ami körülveszi őket. (Erről felső tagozatos tanárok tudnak sokkal jobban, mélyebben beszélni.) És a diákoknak segíteni kell abban, hogy föl tudják tenni maguk számára a kérdést: Tényleg ezt akarom?

- Végezetül arra vagyok kíváncsi, mit kívánnál ennek az iskolának a következő húsz évére.

- Bakonyi Kati nagyon szépet kívánt, a szellemi összefogást. Én a lelkesedést kívánom mindannyiunknak. Hogy az ember lelkes tudjon maradni a tennivalója, a feladata iránt, és lelkesedést tudjon fölébreszteni a tanítványaiban is. Ezen kívül nagyon kívánom még, hogy a mindenkori tizenharmadik osztálynak legyen saját terme. Valamikor legyen nagy-nagy tornatermünk, hogy mehessenek a gyerekek mozogni. Legyen kert, hogy amikor tizenkét évesek lesznek a diákok, hadd menjenek dolgozni, mert ez rendkívül fontos. Ma a sok technikai eszköz nagyon elválaszt bennünket attól a környezettől, amibe beleágyazódunk, és amivel együtt vagyunk mi emberek itt a földi létben. És nagyon-nagyon fontos, hogy legyenek természettudományos szaktermek.

- Köszönöm szépen.

Az interjút készítette: Szántó Ildikó

(Megjelent az iskolai újság 2008 decemberi számában)

Keresés

naptár