1028 Budapest Kossuth L. u. 15-17. | Titkárság: 275-7935 | Tanári: 397-4468 |Gazdasági iroda: 275-7938

Az első élményem a Waldorf-iskolával a felvételim, de elég homályosak ezek a képek, szóval Solymáron ültünk Bakonyi Katival egy teremben, illetve ő ült, én pedig egyik padról a másikra ugráltam, hogy ez volt-e a feladat, vagy a feszültségemet vezettem-e le, azt nem tudom. Ezenkívül rajzoltam egy repülőgépet - hogy ezt a fa-ember-ház rajz feladat keretében tettem-e, vagy szabadon kellett rajzolni, azt sem tudom. A repülő mindenesetre olyan szögletes volt, hogy repülni nem tudott volna, az biztos, mentségemre legyen mondva, kiszíneztem alaposan.

A következő élményem, hogy éppen a Havanna-lakótelep gyönyörűséges házai között bicikliztem, és élveztem a friss levegőt, amikor szüleim egy papírral futottak felém, és kiabálták: FÖLVETTEK! Nem tudtam, miért kell ennek ennyire örülni, úgy emlékszem, a felvételin jól éreztem magam, de hogy miért kell olyan boldognak lenni azért, hogy a város túlsó végébe járhatok iskolába, másfél órát utazva oda és vissza, azt nem tudtam. Mindenesetre elsőben ez azt jelentette, hogy többet voltam a buszon, mint az iskolában, de fölvettek. Később kiköltöztünk Solymárra, akkor már én is örültem.

Egyik legfontosabb pont az iskolai életemben, második osztály közepe felé, amikor már a fél tanári kar - ha nem az egész - megpróbálta átvenni az osztályunkat első osztálytanítónktól, hirtelen elénk állt egy számunkra ismeretlen fiatal tanár, és a reggeli fohásznál arra várt, hogy csönd legyen. Nem volt ez könnyű dolog nálunk, a többiek általában már itt elvéreztek, de itt máshogy történt. Egy "hír" érkezett végig az osztályon a többiektől, akiknek a nagyobb testvérét tanította németre, és ismerték: "ő jó!!!". Ettől az információtól nyomban csönd lett, legalábbis emlékeim szerint, és elkezdődött a tanítás, nyolcadikig tartott. Ha most belegondolok abba, hogy ennyin múlik egy tanár első órája, akkor egy kicsit mindig megijedek. Mint tudjuk, az első órán döntenek a gyerekek egy tanár sorsáról.

Harmadikban már odáig fejlődtünk, hogy felismertük a bazár lényegét is, tehát hogy a kézzel készített tárgyakat eladjuk, hogy a gyerekek tudjanak tanulni, és az iskolának legyen pénze. A Községház utcában voltunk, és az euritmia-teremben volt a bazár. Minden asztalon gyönyörű törpék voltak kirakva díszítésnek, hogy ne csak az eladandó tárgyak legyenek az asztalon, hanem még szép is legyen. Ahogy már beesteledett, és a bazár a végéhez közeledett, mindenki elkezdett pakolni, mi ekkor léptünk akcióba, és néhány perc alatt eladtuk a kis törpéket, hiszen azért volt a bazár, hogy a gyereknek legyen pénze ceruzára. Nem emlékszem, mit vettünk a pénzből, de szinte biztos, hogy nem ceruzát.

Rengeteg ehhez hasonló történet volt az őskorban, amikor még az iskola kicsi volt, a tanárok meg természetesen bizonytalanok és határozatlanok, hiszen nem tudták, hogy végül valóban ember lesz-e belőlünk. Az lett, legalábbis most volt az osztályunk 5 éves érettségi találkozója, és szemlátomást mindenkiből ember lett, és úgy tűnik, mindenki megtalálta, vagy éppen találja a helyét a világban.

Ebben az évben februárban különleges helyzetbe kerültem, ugyanis az iskolában hospitáltam egy hónapot, és talán sikerült már felnőttként rátekinteni az iskola működésére. A második osztályban voltam, és nagyon sok élmény jutott eszembe, milyen volt ekkorának lenni, és ami ennél is jobb, hogy még mennyi jó élmény van a gyerekek előtt. Az a közösség, amelyikben most élnek, és tulajdonképpen most kerülnek bele, az még hány évig fogja őket kísérni, és amikor már elmennek, akkor is ott lesz velük a háttérben. Nem könnyű elszakadni.

Életem egyik legmeghatározóbb pillanata volt, amikor az érettségiről kijöttem. Hónapokon keresztül (esetemben heteket mondani is túlzás, mert egy héttel az érettségi előtt az akkori 6. osztállyal még osztálykirándulásra mentem) készültünk az érettségire, minden pillanatban azért izgultunk, hogy milyen lesz. Egész végig erre a néhány órára készültünk, hogy minden a legnagyobb rendben mehessen, és amikor ennek vége volt, kijöttem a kisházból, ahol az érettségi volt, a kicsik, az elsősök, a másodikosok ott rohangáltak körülöttem. Úgy éreztem, hogy ennek már nem vagyok része, üres a fejem, bár annyit sosem fogok tudni, mint abban a pillanatban, de az iskola már rajtam kívül áll. 10 perc múlva a kezemben volt az érettségi bizonyítványom, de valahogy nem tudtam elképzelni, hogyan lesz ezután. Nagyon nehéz volt. Azt éreztem, hogy rengeteget kaptam az iskolától, rengeteg lehetőséget, amelyeket remélem, jól ki tudtam használni, de ez nem mindenkinek adatik meg. Sokan nem tudják, hogy az iskola lehet jó is, lehet az, hogy az ember szeret iskolába járni.

Most az ELTÉ-re járok politológiára, és a solymári tanárképzés harmadéves hallgatója vagyok. Feltett szándékom, hogy osztálytanító leszek 2010-től, hogy vissza tudjak adni valamit a Waldorf-közösségnek abból, amit kaptam, és a gyerekeknek megmutathassam, hogy az iskola jó dolog, és nem kell utálni, sőt...

Galsai Zsolt
tizennyolcadikos

(Megjelent az iskolai újság 2009 májusi számában)

Keresés

naptár