1028 Budapest Kossuth L. u. 15-17. | Titkárság: 275-7935 | Tanári: 397-4468 |Gazdasági iroda: 275-7938

1989. szeptember 2-a, délután fél négy. A stuttgarti iskola színháztermében gyülekeznek az emberek. A francia forradalom kétszázadik évfordulója alkalmából szerveztek konferenciát. Címe és témája: Szabadság, egyenlőség, testvériség. Nekünk, a Waldorf-tanárképzés hallgatóinak ezzel a héttel kezdődött el a tanévünk.

Túl vagyok már az első, rettenetes nehéz évemen a stuttgarti szemináriumban. A nehézség elsősorban a rossz nyelvtudásból következett, de nem volt könnyű elhagynom régi állásomat, barátaimat, családomat és változásokkal teli országomat sem.

A csoportba, ahová beosztottak, 52-en voltunk, tizennégyféle országból. Magyarországot és egyáltalán Kelet-Európát abban a két évben én képviseltem. Az egyetlen voltam a csoportban, aki olyan országból érkezett, ahol akkor még nem volt Waldorf-iskola. Ezért kezdetben kissé idegenként néztek rám, és nem is igazán értették, hogy mit keresek ott. Az első tanév végén csoporttársaim úgy köszöntek el tőlem, hogy nem voltak biztosak abban, ősszel visszatérek-e közéjük. Ám ezt csak később mesélték el nekem.

Második évünket tehát a fent említett konferenciával kezdtük el, és ott, a színházterem hátsó soraiban találkoztunk, köszöntöttük egymást. Hatalmas volt a zaj meg a nyüzsgés, két-háromezer ember csacsogott, beszélgetett a teremben.

Pontosan négy órakor a színpadon felállt Herr Leber, a konferencia vezetője. (Ő volt egyébként egyik kedvenc tanárom, sokat, nagyon sokat tanultam tőle.) Néhány pillanat múlva nagy csönd lett, és fölhangzottak a bevezető szavak. Én azonnal megrettentem: alig értettem valamit, és hatalmas súlyként nehezedett a szívemre, hogy ismét megkezdődik a heroikus küzdelem: hogy értsek és értsenek. Ránéztem az órámra, és még jobban összeszorult a szívem, hiszen azokban a percekben otthon... Gondolataimat gyorsan visszatereltem, hogy ne érezzem a magányt, és hogy el ne sírjam magam.

Herr Leber túl volt a köszöntő szavakon, és arra emlékeztetett mindenkit, hogy a francia forradalom kétszázadik évfordulóján kívül még a Waldorf-mozgalom témájában is emlékezünk, hiszen éppen hetven éve azon a helyen nyitották meg az első Waldorf-iskolát. Szépen és izgalmasan beszélt erről, és én olyan nagyon akartam érteni, amit mond, hogy figyelmem lassan értéssé alakult. A bevezető szavak lezárásakor Leber úr egyszer csak arra kérte hallgatóságát, hogy tekintettel a bejelentések hatalmas jelentőségére, mindenki álljon föl. Nehezen lett újra csend, senki sem értette e váratlan kérés okát.

A következő hangzott el akkor, próbálom emlékezetemből felidézni:

"Kedves Jelenlévők! Ezekben a pillanatokban a világban két olyan helyen nyitja meg kapuit Waldorf-iskola, ahol eddig még ez nem történhetett meg. Mindkettő olyan hatalmas erejű, hogy az egész világ Waldorf-pedagógiáját meg fogja mozgatni. (Persze már ekkor erősen kalapált a szívem, és küzdöttem könnyeimmel.) Az egyik Betlehem közelében, egy antopozófiai alapokon is létrejövő kibucban, Izraelben." Hatalmas taps tört ki. Mindannyian izraeli csoporttársunk, Ron felé fordultunk, és aki elérte, átölelte őt. Lassan ismét várakozó csönd lett. "A másik", és ekkor Leber úr hangja kissé megcsuklott, "a Vasfüggöny mögött, Kelet-Európában - amiről azt gondoltuk, hogy sohasem történhet meg, most mégis -, Budapest mellett egy kis sváb faluban, Solymáron egy osztály várja holnaptól a tanítást. Egy osztály osztálytanítóval, sok-sok segítő szülővel és bátor antropozófussal, hatalmas erőfeszítések és hosszú évek illegális előkészítő munkája után." Innentől már nem lehetett hallani semmit az ovációtól és a tapstól. Én pedig már nem kaptam levegőt, mert aki csak körülöttem volt, mind köszöntött.

E jelentős percekre még most is csak meghatottan tudok gondolni. A büszkeség, az öröm, a felelősség érzései keveredtek, keverednek bennem. Életemben először éreztem, hogy valamihez teljesen önként, szabad akaratomból tartozom, aminek szelleme és erői a világ sok-sok országára, iskolájára, embereire hatnak, és láthatatlan módon összekötik őket. Akkor, azokban a percekben mélységesen büszke voltam magyarságomra. Rendkívüli hálát éreztem Székely Gyuri és Anikó iránt, akik lehetővé tették, hogy tanulhassak Németországban. Az erő, amivel akkor feltöltődtem, sokáig tartott. Olyan mélyen tudtam azután a második évet megélni a szemináriumban, amiről előtte álmodni sem mertem. Sokat tanultam azután Münchenben, az ottani Waldorf-iskolában, hogy utána 1990 szeptemberében én indíthassam el osztálytanítóként a másodikként induló osztályt Solymáron.

E szeptemberi esemény után megváltozott a rólam alkotott kép is Stuttgartban. Egész Kelet-Európát képviselhettem, és rajtam keresztül mindenki Solymárnak szeretett volna segíteni. Soha annyi gesztust, gondolatot és konkrét segítséget nem kaptam, mint akkor, abban az évben. A jóindulat, a sok segítő gondolat, a lelki-szellemi odafigyelés áldás volt iskolánk elindulásakor és első éveiben.

Amikor visszatekintünk az indulás éveire, nekem mindig ez az 1989. szeptember 2-i élmény jut elsőként eszembe. Kívánom az egész iskolának, hogy további éveinket és az előttünk álló feladatainkat is a szellemi összetartozás érzése, erő és bátorság kísérje!

Bakonyi Katalin

(Megjelent az iskolai újság 2008 novemberi számában)

Keresés

naptár